Szemszög: Lysander
Történések dátuma: 2016. Augusztus 19.
Korhatár: 12
Figyelmeztetés: -
- Hova, hova ilyenkor? - Kérdezi Leigh meglepetten, mikor összefutok vele a kollégium lépcsőházában reggel háromnegyed nyolckor.
- Csak az iskolába. - Felelem egyszerűen.
- Tudtommal még tart a nyári szünet.
- Találkozom Castiellel.
Először nem válaszol semmit, csak nagyot sóhajt, kezével a hajába túr.
- Óvatosan az úton! - Hangja megadó, tudja, hogy nem érne el vele semmit, ha el akarna tiltani a legjobb barátomtól.
Bólintok, és megyek tovább, le a lépcsőn. Néha nem tudom megérteni Leighet, pedig az édestestvérem... Nem örül, hogy Castiellel barátkozom, szerinte csak bajt hoz rám. Pedig ez a legkisebb gondom...
Eszembe jutnak ama titokzatos nőnek a szavai...
"Rejtőzz csak, vonj magad, a családod és a barátaid köré védőburkot, Lysander! Próbáld megvédeni őket. De ne légy csalódott, ha minden keserves próbálkozásod sikertelen kudarcba fulladna. Én figyellek!"
Vajon mit akar tőlem? Ki ez?
Mindegy, most nem akarok ezzel foglalkozni, így elhessegetem róla a gondolataim, és belépek az iskola bejáratán.
Ahogy a pince felé haladok, látok tanárokat, takarítókat, és Natanielt... Mindenki boldognak tűnik. Nem értem, hogy miért. Biztosan nem nekem örülnek, de valami oka csak van ennek az egésznek...
Mire leérek a pincébe, eszembe jut, hogy ma van a pótvizsga... Megint reménykednek abban, hogy Castiel megbukik és átmegy másik suliba. Ezen jót mosolygok. Tuti, hogy idén is van valami hülye terve, meg persze akkora mázlija, hogy az be is válik neki... Piszok nagy mázlista.
Nyitnám a pince ajtaját, de természetesen zárva. Ezek szerint Castiel még nem ért ide. Hát akkor kinyitom magamnak, aztán bezárom, miután belépek. Nem sok idő telik el, hogy újra pattan a zár, és Castiel belép. Üdvözöljük egymást, aztán beszélgetünk. Tulajdonképpen apró-cseprő kis semmiségekről.
Elmeséli nagy kalandját a tanáriban, hogy hogyan fog csalni a pótvizsgán, és hogy mennyire örül, hogy borsot törhet a tanári kar orra alá. Figyelmesen hallgatom, hagyom, hogy magyarázzon, néha-néha közbe kérdezek.
Aztán az órájára pillant, elköszön, és jókedvűen eltűnik. Én pedig itt maradok egyedül a pincében. Végignézek a szürke falakon, aztán felveszek egy gitárt, és pengetni kezdem. Valahonnan, egyszer csak mintha belém hasítana valami felismerés a dallamot hallva... Nem is igazán figyeltem, hogy mit játszom eddig.
Furcsa érzés kerít hatalmába. Olyan ismerős ez a dallam, mégis olyan távoli... Mintha egy eddig elrejtett részem lenne... Egy elfeledett darabja a múltamnak... Egy elfeledett dal...
Lehunyom a szemeim, mielőtt könnyek szökhetnének bele... Nem hagyhatom, már tizenkét éve rejtegetem őket, nem most fogom megengedni, hogy előtörjenek... Nagy levegőt veszek, uralkodom magamon. Már nem játszom, de még újra és újra hallom az emlékezetemben azt a dallamot...
12 évvel korábban...
- Neked van a legszebb hangod a világon, Anyu! - Tapsolok örömömben, mikor édesanyám elénekli az egyik kedvenc gyermekdalunkat.
- Énekeld el még egyszer, kérlek! - Kérleli Leigh is.
- De aztán irány az ágy! - Válaszolja megadóan Anyu.
Mikor Ő énekel, az olyan, mintha az angyalok énekelnének. Olyankor megáll az idő, csak Ő létezik, és Mi. És a saját világunk, amit senki nem bánthat, amit semmilyen veszély nem fenyegethet, mert pajzsként véd minket. Ez az anyai szeretet, aminél szebb, melegebb, és lágyabb nem létezik e Földön! És mi boldogok vagyunk a bátyámmal, mert csak nekünk adta meg ezt a szeretetet.
Legnagyobb bánatunkra azonban véget ér a dal. Leigh már majdnem alszik, és én is kezdek elszenderülni édesanyánk ölében. Lépéseket hallok, aztán feltűnik Apu árnyéka.
- Alszanak? - Kérdezi halkan.
- Már majdnem. - Feleli Anyu, és gyengéden megsimítja az arcom. Én csak sóhajtok a jóleső érzéstől, melyet az anyai kéz puhasága hozott.
Apu óvatosan felveszi Leighet a karjába, míg Anyu engem ölel magához, és halkan a szobánkba visznek minket. Letesznek az ágyra, és betakarnak. Apu kissé összeborzolja Leigh haját, és mosolyog, mire bátyám csak álmosan morog egyet, és a másik oldalára fordul. Anyu gyengéd puszit nyom a homlokomra.
- Szeretlek! - Mondom neki álmosan, miközben a kezét szorongatom. Van valami nyugtalanító érzésem ezen az estén annak ellenére, hogy minden olyan meghitt... Nem akarom Őt elengedni.
- Én is téged, kisfiam! - Válaszolja Anyu, és még egyszer megsimítja az arcom.
- Ugye vigyázol magadra? - Kérdezem aggódva, mert nem tudom megmagyarázni, de félek valamitől, valami elkövetkező rossztól...
- Majd én vigyázok mindannyiunkra, te csak aludj, Lysander. - Válaszolja nyugtatóan Apu, majd ő is megpuszil, aztán megfogja Anyu kezét, és az ajtóhoz mennek.
- Jó éjszakát gyerekek! - Mondják szinte egyszerre.
- Jó éjt! - Mondjuk mi is.
Most már visszavonhatatlanul a felszínre szabadulnak azok a könnyek, mikor eszembe jut az az éjszaka, és annak kimenetele... Mintha akkor éreztem volna, hogy valami baj lesz. És talán Anyuék is tudták. Mintha csak el akartunk volna búcsúzni egymástól...
Annyira homályos az az éjjel. Csak arra emlékszem, hogy Leigh felébresztett és bebújtatott az ágy alá. Aztán hallottam Anyut sikítani... Le akartam menni, de Leigh lefogott, könnyes szemmel rám nézett és azt mondta: "Mától mi vigyázunk egymásra."
Újra hallottam egy sikítást, de ez elfojtott volt. Hallottam egy idegen nő nevetését...
Fogalmam sincs hogyan, de valahogyan kijutottunk a házból, és elfutottunk az erdő felé...
A szívemhez kapok, érzem a mellényem alatt a kis kemény tárgyat... Előveszem, és nézegetni kezdem. Egy fénykép. Csak ezt tudtam elhozni magammal az éjjeli szekrényemről akkor éjjel... Mindig, mikor szükségem van lelki erőre, vagy bátorságra, előveszem ezt a képet, és ez megnyugvást ad, ez átsegít a rossz dolgokon...
"Nőj fel végre, Lysander! Ők már nincsenek többé! Senki nem fog megvédeni sem téged, sem a szeretteidet! Én figyellek! HAHAHAHAHA!" - Újra hallom ezt a vérfagyasztó nevetést, amitől majdhogynem a szívem is elfelejt verni, talán ki is hagy egy-két dobbanást...
"Az a nevetés..." - Rebegem magamban lesokkolva. - "Én ezt nem most hallom másodjára... Ez a hang... Én ezt a hangot ismerem... Azon az éjszakán..."
Azon az éjszakán valaki meg akarta ölni a családunkat, mindannyiunkat... De minket sosem talált meg. Hát eddig tartott volna?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése