Alex: 3. Fejezet - Büntetés vagy megoldás?

Szemszög: Alex
Történések dátuma: 2016. Augusztus 30.
Korhatár: 12
Figyelmeztetés: -

Több mint egy hónap telt el az utolsó incidens óta. Ezt is csak annak köszönhetem, hogy azóta nem is voltam a városban... Különben egészen biztos, hogy belekevertek volna valamibe.

De mivel az unokatestvéreimnél voltam, így volt alibim. Csupán egy hete jöttem vissza, hogy összepakoljak, aztán újra útnak induljak, ezúttal messzebbre, mint a szomszéd város...

- Mindened megvan? - Kérdezi Monika.

- Persze. - Bólintok egyszerűen.

- Így lesz a legjobb. Mindenkinek. - Próbál jobb kedvre deríteni, hiszen eléggé harapós hangulatomban vagyok...

- Főleg neked! - Vágom vissza halkan, de határozottan, mire ő az ég felé emeli a tekintetét, és nagyot sóhajt.

- Mivel érdemeltem én ezt?

- Sosem hiszel nekem, sosem bízol bennem, egyszer sem! Bár tudnám, miért?

- Ez egy jó lecke lesz mindannyiunknak. Különben is, ha kollégista leszel egy teljes éven keresztül egy iskolában, akkor nemcsak, hogy önállósodsz, de még barátokat is lesz időd szerezni. Inkább meg kellene köszönnöd...

- Mit? Hogy eldobsz? Kösz, tényleg!

Közben hallom, hogy a reptér bemondójában felszólítják a gépem utasait, hogy fáradjanak a kapukhoz.

- Ez az én gépem lesz! - Mondom Monikának, és kezembe fogom a kézitáskám.

- Vigyázz magadra!

- Ne tégy úgy, mintha aggódnál! - Nagyon dühös vagyok rá. - Majd találkozunk... Egy év múlva... Vagy nem... - Köszönés helyett csak ennyit mondok, majd bármi ölelés, vagy bármi nélkül sarkon fordulok, és elindulok a kapuhoz.

Egy pillanatra sem nézek hátra, még akkor sem, mikor a gép már a kifutón van és lassan felemelkedik. Én nem fogok hiányozni a nagynénémnek, akkor ő miért hiányozna nekem? Elvégre sosem fogta pártomat, bármi is történt. És most, hogy másik országba küld tanulni, ez még külön jól is jön neki, mert végre megszabadul tőlem, és csak egy év múlva fogunk újra találkozni...

Körülbelül tíz perccel a felszállást követően, már a felhők felett repülünk. Gyönyörű innen a kilátás. Csak kár, hogy sok a felhő, nem mindenhol látszik a föld... De a nap ragyogóan süt. Olyan ez, mint valami tündérmese, ahol az óriási vattacukor felhőkre arany fényt vetnek a nap sugarai. Mintha teljesen más világ lenne, mint amihez eddig vagyok szokva... Olyan megnyugtató itt, teljesen elfelejtem tőle minden problémám.

Még egy ideig elnézem a felhőket, aztán sikerül elaludnom. Furcsa dolgokat álmodom... Hogy menekülök valaki, vagy valami elől, és hogy veszélyben vagyok. De hiába futok, az út nem fogy a lábam előtt... Előttem nincsen semmi, csak a sötétség, és a semmibe vezető út... Aztán jön az az álmokból jól ismert zuhanás érzése, és leesek valahova. Mikor az álmomban felállok, egy sírkertben vagyok. Ugyanott, mint ahol minden egyes álmomban már hét éves korom óta... És megint minden ugyanúgy történik.

"Nem leszel mindig egyedül, ezt ne feledd, Alexis!" - Újra itt visszhangzik a fülemben ez a kellemes és megnyugtató hang. Mégis valamennyire félelmet kelt bennem, hogy nem tudom, ki ez az alak az álmaimban, és miért mindig nála lyukadok ki, vagy miért csak a szemeit látom?

Felébredek, nyújtózom egyet, majd kinézek az ablakon. Már sötét van. Átgondolom a dolgokat magamban az álmommal kapcsolatban, és rájövök, hogy valójában ijesztő a hasonlósága az életemmel...

Az álmomban menekülnöm kellett... Valójában pont ezt is teszem a vallomásom óta, amivel bemártottam a bandát... Azóta már biztosan rájuk szállt a rendőrség, és én leszek az első ember, akin bosszút akarnak majd állni...

És az az út, a sötét alagúttal... Teljes kilátástalanság, nem tudom, hogy mi lesz velem... De teljesen mindegy, mert az álom végére ugyanúgy ott állok hét évesen a szüleim sírjánál, és ugyanúgy vigasztalni próbál az a rejtélyes ismeretlen... Ő nem a képzeletem szüleménye, Ő ott volt azon a délutánon... Ő valóságos. De hogy ki az, és mit akar?

Kiürítem ezt a gondolatot a fejemből... Ugyan mit akarhatna tőlem egy vadidegen? Ráadásul képtelenség, hogy valaki önszántából kísértsen álmaimban... Egészen biztos, hogy csak a saját elmém teremti meg magának újra és újra ezt az álmot úgy, hogy felhozza ezt a régi emléket...

De a menekülés... Talán ez a külföldön való tanulás sokkal inkább megoldás a biztonságom megőrzésére, mint büntetés?

Lysander: 2. Fejezet - Elfeledett dal, régi fénykép

Szemszög: Lysander

Történések dátuma: 2016. Augusztus 19.

Korhatár: 12

Figyelmeztetés: -

- Hova, hova ilyenkor? - Kérdezi Leigh meglepetten, mikor összefutok vele a kollégium lépcsőházában reggel háromnegyed nyolckor.

- Csak az iskolába. - Felelem egyszerűen.

- Tudtommal még tart a nyári szünet.

- Találkozom Castiellel.

Először nem válaszol semmit, csak nagyot sóhajt, kezével a hajába túr.

- Óvatosan az úton! - Hangja megadó, tudja, hogy nem érne el vele semmit, ha el akarna tiltani a legjobb barátomtól.

Bólintok, és megyek tovább, le a lépcsőn. Néha nem tudom megérteni Leighet, pedig az édestestvérem... Nem örül, hogy Castiellel barátkozom, szerinte csak bajt hoz rám. Pedig ez a legkisebb gondom...

Eszembe jutnak ama titokzatos nőnek a szavai...

"Rejtőzz csak, vonj magad, a családod és a barátaid köré védőburkot, Lysander! Próbáld megvédeni őket. De ne légy csalódott, ha minden keserves próbálkozásod sikertelen kudarcba fulladna. Én figyellek!"

Vajon mit akar tőlem? Ki ez?

Mindegy, most nem akarok ezzel foglalkozni, így elhessegetem róla a gondolataim, és belépek az iskola bejáratán.

Ahogy a pince felé haladok, látok tanárokat, takarítókat, és Natanielt... Mindenki boldognak tűnik. Nem értem, hogy miért. Biztosan nem nekem örülnek, de valami oka csak van ennek az egésznek...

Mire leérek a pincébe, eszembe jut, hogy ma van a pótvizsga... Megint reménykednek abban, hogy Castiel megbukik és átmegy másik suliba. Ezen jót mosolygok. Tuti, hogy idén is van valami hülye terve, meg persze akkora mázlija, hogy az be is válik neki... Piszok nagy mázlista.

Nyitnám a pince ajtaját, de természetesen zárva. Ezek szerint Castiel még nem ért ide. Hát akkor kinyitom magamnak, aztán bezárom, miután belépek. Nem sok idő telik el, hogy újra pattan a zár, és Castiel belép. Üdvözöljük egymást, aztán beszélgetünk. Tulajdonképpen apró-cseprő kis semmiségekről.

Elmeséli nagy kalandját a tanáriban, hogy hogyan fog csalni a pótvizsgán, és hogy mennyire örül, hogy borsot törhet a tanári kar orra alá. Figyelmesen hallgatom, hagyom, hogy magyarázzon, néha-néha közbe kérdezek.

Aztán az órájára pillant, elköszön, és jókedvűen eltűnik. Én pedig itt maradok egyedül a pincében. Végignézek a szürke falakon, aztán felveszek egy gitárt, és pengetni kezdem. Valahonnan, egyszer csak mintha belém hasítana valami felismerés a dallamot hallva... Nem is igazán figyeltem, hogy mit játszom eddig.

Furcsa érzés kerít hatalmába. Olyan ismerős ez a dallam, mégis olyan távoli... Mintha egy eddig elrejtett részem lenne... Egy elfeledett darabja a múltamnak... Egy elfeledett dal...

Lehunyom a szemeim, mielőtt könnyek szökhetnének bele... Nem hagyhatom, már tizenkét éve rejtegetem őket, nem most fogom megengedni, hogy előtörjenek... Nagy levegőt veszek, uralkodom magamon. Már nem játszom, de még újra és újra hallom az emlékezetemben azt a dallamot...

12 évvel korábban...

- Neked van a legszebb hangod a világon, Anyu! - Tapsolok örömömben, mikor édesanyám elénekli az egyik kedvenc gyermekdalunkat.

- Énekeld el még egyszer, kérlek! - Kérleli Leigh is.

- De aztán irány az ágy! - Válaszolja megadóan Anyu.

Mikor Ő énekel, az olyan, mintha az angyalok énekelnének. Olyankor megáll az idő, csak Ő létezik, és Mi. És a saját világunk, amit senki nem bánthat, amit semmilyen veszély nem fenyegethet, mert pajzsként véd minket. Ez az anyai szeretet, aminél szebb, melegebb, és lágyabb nem létezik e Földön! És mi boldogok vagyunk a bátyámmal, mert csak nekünk adta meg ezt a szeretetet.

Legnagyobb bánatunkra azonban véget ér a dal. Leigh már majdnem alszik, és én is kezdek elszenderülni édesanyánk ölében. Lépéseket hallok, aztán feltűnik Apu árnyéka.

- Alszanak? - Kérdezi halkan.

- Már majdnem. - Feleli Anyu, és gyengéden megsimítja az arcom. Én csak sóhajtok a jóleső érzéstől, melyet az anyai kéz puhasága hozott.

Apu óvatosan felveszi Leighet a karjába, míg Anyu engem ölel magához, és halkan a szobánkba visznek minket. Letesznek az ágyra, és betakarnak. Apu kissé összeborzolja Leigh haját, és mosolyog, mire bátyám csak álmosan morog egyet, és a másik oldalára fordul. Anyu gyengéd puszit nyom a homlokomra.

- Szeretlek! - Mondom neki álmosan, miközben a kezét szorongatom. Van valami nyugtalanító érzésem ezen az estén annak ellenére, hogy minden olyan meghitt... Nem akarom Őt elengedni.

- Én is téged, kisfiam! - Válaszolja Anyu, és még egyszer megsimítja az arcom.

- Ugye vigyázol magadra? - Kérdezem aggódva, mert nem tudom megmagyarázni, de félek valamitől, valami elkövetkező rossztól...

- Majd én vigyázok mindannyiunkra, te csak aludj, Lysander. - Válaszolja nyugtatóan Apu, majd ő is megpuszil, aztán megfogja Anyu kezét, és az ajtóhoz mennek.

- Jó éjszakát gyerekek! - Mondják szinte egyszerre.

- Jó éjt! - Mondjuk mi is.

Most már visszavonhatatlanul a felszínre szabadulnak azok a könnyek, mikor eszembe jut az az éjszaka, és annak kimenetele... Mintha akkor éreztem volna, hogy valami baj lesz. És talán Anyuék is tudták. Mintha csak el akartunk volna búcsúzni egymástól...

Annyira homályos az az éjjel. Csak arra emlékszem, hogy Leigh felébresztett és bebújtatott az ágy alá. Aztán hallottam Anyut sikítani... Le akartam menni, de Leigh lefogott, könnyes szemmel rám nézett és azt mondta: "Mától mi vigyázunk egymásra."

Újra hallottam egy sikítást, de ez elfojtott volt. Hallottam egy idegen nő nevetését...

Fogalmam sincs hogyan, de valahogyan kijutottunk a házból, és elfutottunk az erdő felé...

A szívemhez kapok, érzem a mellényem alatt a kis kemény tárgyat... Előveszem, és nézegetni kezdem. Egy fénykép. Csak ezt tudtam elhozni magammal az éjjeli szekrényemről akkor éjjel... Mindig, mikor szükségem van lelki erőre, vagy bátorságra, előveszem ezt a képet, és ez megnyugvást ad, ez átsegít a rossz dolgokon...

"Nőj fel végre, Lysander! Ők már nincsenek többé! Senki nem fog megvédeni sem téged, sem a szeretteidet! Én figyellek! HAHAHAHAHA!" -  Újra hallom ezt a vérfagyasztó nevetést, amitől majdhogynem a szívem is elfelejt verni, talán ki is hagy egy-két dobbanást...

"Az a nevetés..." - Rebegem magamban lesokkolva. - "Én ezt nem most hallom másodjára... Ez a hang... Én ezt a hangot ismerem... Azon az éjszakán..."

Azon az éjszakán valaki meg akarta ölni a családunkat, mindannyiunkat... De minket sosem talált meg. Hát eddig tartott volna?

Castiel: 2. Fejezet - Utolsó esély

Szemszög: Castiel

Történések dátuma: 2016. Augusztus 19.

Korhatár: 12

Figyelmeztetés: -

Kivételesen kipihenten ébredek fel és kezdek neki a mai napnak. Az első dolgom megetetni Démont, majd magamat, aztán rendbe szedelőzködöm, és nyolckor elindulok otthonról. Az első pótvizsgám kilenckor kezdődik. Előtte még találkozok Lysanderrel.

Negyed nyolcra már be is érek a suliba, és a pincébe veszem az irányt. Csodák csodájára kibe botlom? Nataniel az... Nagy vidáman járkál a folyosón egy köteg papírral, épp a D.Ö.K. terem felé igyekszik.

- Neked rávarrták a pofádra a vigyort? - Kérdezem, mikor rám mosolyog.

- Tudod milyen nap van ma, Castiel?

- Péntek! - Forgatom unottan a szemeim.

- Ez kérlek az a nap, mikor megszabadulok tőled! Az idei pótvizsgák kifejezetten nehezek, és nem hinném, hogy akár egy pontot is sikerülne összeszedned. Gondolj csak bele! Ma este nyolcra meglesznek az eredmények, a te papírjaidra pedig rányomják, hogy megbuktál. Mindenki pezsgőt bont majd a tanáriban, és én ott leszek! - Mondja ezt olyan elszánt és elrettenthetetlen mosollyal, hogy azt kár lenne nem elrontani.

- Persze, te fogod feltöltögetni az üres pezsgőspoharakat. Ez méltó feladat egy ilyen kis talpnyalónak, mint te. Szmokingot is veszel majd fel? Szívesen megnéznélek pingvin ruciban, szöszi. - Vigyorgok magabiztosan. A szöszi arca valami leírhatatlan, ezt nyilvánosságra kellene hozni.

- Én a helyedben inkább a pótvizsgára koncentrálnék! - Vág vissza, csak hogy mondjon valamit. De nem bánom, legyen.

- Én a helyedben a széthullott papírok összeszedésére koncentrálnék! - Válaszolom pimaszul vigyorogva.

- Hogy mi? - Szöszi meglepődése egyszerűen nagyszerű! Főleg, mikor kilököm a papírköteget a kezéből, és azok széthullanak a folyosón mindenfelé. Az az arc valami filmbe illő. Kivételesen elismerem, hogy nem véletlen, hogy a szöszi a színészek táborát gazdagítja.

- Ezt még nagyon megkeserülöd, Castiel! - Kiáltja szinte torkaszakadtából, már majdhogynem toporzékol is közben.

Elégedett arccal tovább megyek a lépcsőház felé, majd egyszerűen lecsúszok a korláton az alagsorba. Előhalászom a zsebemből a kulcsaim, majd kinyitom az ajtót. Lysander már bent van.

- Szevasz haver, rég láttalak! - Üdvözölöm, és közelebb megyek hozzá, hogy kezet foghassunk.

- Én is örülök a találkozásnak. - Mosolyog.

- Jól el voltál veszve... Mióta is? Lassan úgy...

- ... Már majdnem három hónapja.

- Bizony, az hosszú idő!

- De úgy hallom jól elvoltál nélkülem, nem? - Kérdezi, miközben leül az egyik ládára.

- Ne is mondd, majdnem itt töltöttem a fél nyarat! - Panaszolom viccesen. - Az utolsó egy hétben ráadásul nem csak a banyákat kellett elviselnem, hanem a mi drága D.Ö.K. elnökünk hisztijeit is...

- Sosem fogtok megbékélni egymással? - Kérdezi reménykedő arccal.

- Hiszen ismersz! Az nem én lennék! - Jelentem be elégedetten és magabiztosan, vigyorogva.

- Mintha kimagaslóan jó kedved lenne... - Gondolkodik drága barátom.

- Csupán kegyeibe fogadott a pótvizsgázók szerencséje. - Jelentem be magabiztos arccal, Lysanderről pedig süt a meglepődés.

- Hogyan? Tán csak nem készültél? - Kérdezi meglepetten és gyanakodva.

- Vicces vagy Lysander, nagyon vicces! - Nevetek. - Már majdnem én is elhittem. De nézd csak! Itt van boldogságom kulcsa. Azt hiszem ezzel letörlöm a szöszi arcáról azt az idegesítő ezerwattos vigyort... - Mutatom meg neki a pótvizsga lapokat, kitöltve.

- Ezeket akarod rámásolni a saját vizsgádra? - Kérdezi meglepetten.

- Ne legyél már hülye, kérlek! Ezt fogom beadni! Tökéletes terv, olyan ötös lesz, hogy Nataniel kiesik majd a székéből! Csak figyeld meg!

- És hogy is tervezed mindezt? - Vonja fel a szemöldökét.

- Beteszem a kabátomba, aztán mikor a felügyelő tanár nem figyel, gyors kicserélem a lapokat. Ilyen egyszerű!

- És ha lebuksz?

- Nincs akkora mázlija a vezetőségnek. - Kacsintok.

- Azért légy majd óvatos.

Unottan forgatom a szemeim, majd ledobom magam az egyik ládára, kezembe veszem a gitárom, és pengetni kezdek egy kicsit, ezzel is tanúsítva, hogy mennyire nem idegesít a vizsga.

- Egyébként mi ügyben kerestél hétfőn? - Teszi fel a váratlan kérdést Lysander.

- Már nem érdekes. - Felelem egyszerűen. - Csak gyanús volt, hogy a szöszi itt bóklászott a suliban Augusztusban, és nem tudtam mire vélni. Ki akartam deríteni, ketten többre mentünk volna.

- Találtál végül valamit?

- Igen! - Vágom rá mondhatni boldogan.

- Tényleg? Mit? - Kérdezi Lysander kíváncsian.

- Pótvizsga feladatlapokat! - Vágom rá büszkén, mintha csak egy csatát nyertem volna meg.

- És még?

- A többi nem nagyon érdekelt. Találtam még felvett tanulók listáját. Idén a mi évfolyamunkra csak egy diák fog kerülni, az első osztályok meg persze biztos telve lesznek, azokat nem láttam...

- És Nataniellel kapcsolatban valami?

- Igazság az, hogy majdnem lebuktam, szóval sietősre fogtam a dolgot, és egyébként is meg vagyok elégedve ezekkel a lapokkal. - Lóbálom a fejem fölött az említett oldalakat vidáman. Gyorsan telefonomra pillantok, mintha nagyon fontos személy lennék, és számomra a pénz idő lenne. - Elnézésedet kérem, de mennem kell. Jelenésem van egy pótvizsgán. - Vigyorgom, kezet rázok Lysanderrel, aki időközben szintén gitárt ragadt, majd otthagyom a pincében.

A terem felé menet gondosan elrejtem a lapokat a kabátomban, hogy senki ne vehesse észre. A terem előtt már ott van a többi diák is, akikkel együtt fogom pótvizsgázni. Többségük cserediák vagy magántanárhoz járnak, csak az iskola diákjaiként vannak számon tartva, ezért ilyenkor kell vizsgázniuk, hogy megkaphassák a bizonyítványt, meg hogy úgy amúgy is számot adhassanak a múlt év alatt megszerzett tudásukról.

Mikor belépek a terembe, szinte teljes a káosz. Mindenki szeretné minél hamarabb megtalálni a saját helyét. Puskázók számára a hátsó padok a legkedvezőbbek, de pechükre a tanárok tudják, kire érdemes figyelni, ezért előre ültetik őket. Hát így kerültem én az ajtó felőli padsor legelső padjába. A nevelőtestület, vagy aki meghatározta az ülésrendet, az még csak nem is sejti, mennyire jó helyet adott nekem ahelyett, hogy kitolt volna velem...

Óra közben ugyanis néha-néha járkál a felügyelő tanár, és a hátsó padok közé is elmegy, szóval egy laza mozdulattal ki tudom cserélni a lapokat, amikor hátul van. Ezzel nem lesz gond. És milyen nagyszerű, hogy már ekkora rutinom van ebben. Ilyenkor nem lehet kibírni, hogy ne nevessem el magam a szerencsétleneken, akik most halálra parázzák magukat.

Határozott vigyorral a számon tehát elfoglalom a helyem, és várom, hogy elsorolják a szokásos instrukciókat, hogy csak tollal lehet írni, javítás csak zárójelezéssel működik, és hogy aki bármilyen "segédeszközt" - vagyis puskát - használ, annak érvénytelen a vizsgája, és a nevelőtestület fog dönteni a sorsáról.

Végre kiosztják a lapokat. Én is megkapom a sajátomat, s mikor a tanár hozzám ér, látom a gonosz vigyort az arcán.

"Most bukni fogsz!" - Szinte hallom a gondolatát, és hogy mennyire örül ennek.

Csak lazán rá mosolygok, és megköszönöm a feladatlapot. Miután mindenkinek kiosztott egy feladatlapot, leül, beidőzíti az óráját, és int, hogy elkezdhetjük.

Lopva pillantok a mellettem ülőkre, akik szinte már izzadnak és remegnek az izgalomtól. Olyan jót röhögnék rajtuk, kár, hogy nem zavarhatom meg a vizsgát... Mindenesetre magabiztosan töltögetem a lapom, amíg nem tudom kicserélni a már megoldásokkal teli példányommal.

Az idő nagyon lassan telik a számomra, de valahogy csak túl vagyunk a fél órán. Ekkor a felügyelő tanár feláll, és pont, ahogy tudtam, elmegy, hogy leellenőrizze a hátsó padokat is. Gyors mozdulat, és már ki is cseréltem a két lapot anélkül, hogy bárki is észrevette volna.

A többi vizsgázón látom az izgalom tetőfokát, már mindenki csak kapkod.

Végül a tanár órája cseng, és lejár az idő. Mindenki sóhajtva leteszi a tollát, és igyekszik beadni a dolgozatát. Én az utolsók közt kapok helyet, és mikor a felügyelő látja, hogy az első oldalam teljesen tele van írva, a döbbenet kiül az arcára. Én nem törődök ezzel semmit, csak elhagyom a termet, és átmegyek egy másikba, ahol a következő vizsgát írjuk.

Így megy ez még négy órán keresztül, aztán jönnek a szóbelik. Ezen sem izgulok, mert ehhez meg pont elég annyi tudás, amit puska írás közben szereztem.

Imádom látni a tanárok meglepődött arcát, szinte már kétségbe vannak esve, hogy még egy évnél tovább kell elviselniük.

Este hatra vége van az összes vizsgának, én pedig lazán hagyom el az iskola épületét. Lysander egy fának dőlve vár az udvaron.

- Na, hogy ment? - Kérdezi.

- Sima ügy. - Felelem közömbös arccal. - Jövőre is osztálytársak leszünk. - Kacsintok.

- Nem tudom, hogy ennek örülnöm kellene-e, vagy sem... - Mosolyog pimaszul, ez a poénja most kivételesen ütött.

- Végre volt valami ütős beszólásod. Jó hatással vagyok rád. - Állapítom meg büszkén, és megveregetem a vállát. - Gyere, sok dolgunk van még.

- Például? - Kérdezi meglepetten.

- Hát tanszereket veszünk! - Jelentem be határozottan, és együtt elindulunk a városba.

Alex: 2. Fejezet - Alaptalan vádak, régi emlékek és fagyos tekintetek

Szemszög: Alex

Történések dátuma: 2016. Július 22.

Korhatár: 12

Figyelmeztetés: -

"Nem leszel mindig egyedül, ezt ne feledd, Alexis!" - Ismét ez az utolsó mondat, amit hallok az álmomban, aztán felébredek.

Kemény kopogtatásra riadok fel, a bejárati ajtó felől jön.

- Rendőrség, azonnal nyissák ki! - Kiabálja kintről valaki. Szinte alig hiszek a fülemnek.

"Megint..." - Fut át rajtam a rémület. Újra itt vannak. Szinte egy hét sem telt el az utolsó ügy óta. És már megint itt vannak. - "De miért mindig én?!"

- Ha nem nyitja ki az ajtót, betörjük!

- Jövök már! - Kiáltom, és már nyitom is az ajtót. - Miben segíthetek? - Próbálom kedvesen feltenni a kérdést, holott tudom, hogy minden hiábavaló. Ha valamit rám akarnak kenni, akkor az már úgyis el van döntve...

- Házkutatási parancsunk van. - Mondja az egyik rendőr, és szinte arrébb lökve engem, már be is masírozik a lakásba.

Teljes a ledöbbenésem. Már megint mibe kevertek bele? Képtelen vagyok elhinni... Újabb ügy, biztosan ártatlan vagyok, hiszen semmit nem tettem. Csakúgy, mint a többi esetben, de ismételten nem fognak hinni nekem...

Körülbelül negyed óra elteltével a zsaru, aki bejött a lakásba, a boltból elhozott bevásárló táskát és a tartalmát felém nyújtja, arca kemény. Lesüt róla, hogy belül mélységesen örül annak, hogy talált valamit.

- Erről blokkja is van? - Kérdezi szigorúan.

Riadtan emlékszem vissza arra a pillanatra, mikor a bolt előtt olvasgatni kezdtem a blokkot, majd a szél kitépte a kezemből, én pedig nem mentem utána, mert feleslegesnek tartottam.

Szemeimbe majdhogynem könnyek gyűlnek.

"Miért én? Miért mindig én?" - Gondolom keserűen és teljesen reményvesztetten. Belül szinte ordítok, kiszáradt torokkal szólalok meg.

- Volt... - Szemeim lesütöm.

- Hogy érti, hogy volt? - Kérdezi a rendőr szigorúan.

- Mikor kijöttem a boltból és átolvastam, a szél kitépte a kezemből. Elvesztettem.

- Ez csak kifogás! Tudom, hogy a magadfajta rendbontó és törvényt nem ismerő suhancok mindig hasonló kitalációkkal próbálják menteni magukat! Ezért Alexis Jonhson, letartóztatom magát bolti lopás és hamis vallomástétel vádjával. Minden, amit mond, felhasználható maga ellen. Mivel még kiskorú, így a gyámjának jogában áll ügyvédet fogadnia. Most velem jön a kapitányságra, a nagynénjét telefonon fogjuk értesíteni.

Mint akibe villám csapott a szavak hallatán... Szinte teljesen magamba zuhantam, újra. Csak néztem meredten a semmibe, miközben kezeimre bilincset tettek és kikísértek a ház előtti rendőrautóba. Nem emlékszem, hogy hogyan értünk a kapitányságra, vagy hogy hogyan kísértek fel a kihallgató szobába, csak akkor eszméltem fel, mikor egy félhomályos, szürke szobában egy rendőr lecsapott valamilyen iratokat és olvasgatni kezdte őket.

Szemeim még mindig könnyesek voltak, csak bambultam magam elé, és próbáltam visszaemlékezni, hogy mikor és hogyan juthattam eddig.

"Hiszen én nem csináltam semmit!" - Ha tehettem volna ordítottam volna az igazam, de nem lehetett. Itt minden és mindenki ellenem van, ha valamit rám akarnak fogni, akkor rám is fogják. De hol kezdődött minden?

8 évvel korábban...

- Hát te? Veszélyes itt neked egyedül. Miért vagy itt? - Szólalt meg mellettem egy ismeretlen hang, de nem válaszoltam, csak még jobban az ölembe temettem az arcom. - Megnémultál? Vagy csak nem tudsz beszélni? - Vállamra tette kezét, és leült mellém. Könnyes szemeim tekintetét rá emeltem.

Egy fura, világos hajú fiú volt az. Még sosem láttam. Talán pár évvel lehetett idősebb, mint én. Egy felüljáró alatt üldögéltünk.

- Kai vagyok. - Nyújtotta felém jobb kezét, de én távolabb húzódtam tőle. - Nem eszlek meg, ne félj! - Kedvesen mosolygott.

- Alex... - Feleltem halkan, szinte alig hallhatóan.

- Na és, Alex, mi vitt arra, hogy itt ücsörögj egy felüljáró alatt és magányodban sírdogálj? - Nem tudtam neki mit mondani. Világ életemben egyedül voltam a problémáimmal, senki nem értett meg soha, pedig még csak kilenc éves voltam. Nem egy idegen lesz hát, akinek először fogom az orrára kötni, hogy meghaltak a szüleim. - Vagy úgy. - Sóhajtotta, mikor látta, hogy nem fogok megszólalni. - Zűrös családi ügyek, nincsenek barátaid, menekülsz a világ elől, mindenkit ki akarsz zárni az életedből. Megvetnek, te számítasz a fura lánynak, és kezd eleged lenni belőle... De ez még csak a kezdet, majd rájössz, hogy van ennél rosszabb is... - Elkerekedett szemekkel néztem rá. Meg sem szólaltam, de szinte tudta az egész életem.

Felállt, és anélkül, hogy bármit mondott volna, lassan elsétált.

"Vajon honnan tudja? Ki ez a fiú?" - Amiket az előbb hallottam tőle magamról úgy, hogy nem is ismer, megrémítettek. Senki nem tudja, mit érzek valójában, és erre jött egy srác, aki fél perc után átérezte, hogy miért voltam szomorú...

De ha ő elmegy, én egyedül maradok. Újra.

"Nem leszel mindig egyedül, ezt ne feledd, Alexis!" - Eszembe jutottak ezek a szavak, melyeket az az ismeretlen mondott, és minden éjjel hallom álmaimban...

Letöröltem könnyeim, és a fiú után futottam. Mikor utolértem, szó nélkül megfogtam a kezét, és belekapaszkodtam. Meglepetten fordult hátra, és rám nézett. Arcán egy apró, barátságos mosoly jelent meg, ami kissé megnyugtatott. Úgy éreztem, végre találtam valakit, aki átérzi a fájdalmam, aki tudja, mi zajlik a lelkemben, már egyetlen pillantásból is. Mintha barátra leltem volna.

Kai elvitt egy számomra teljesen ismeretlen helyre. A város távoli részén volt, csendes és elhagyatott. Egy autóbontó volt.

- Ez az én otthonom. Nem itt élek, mégis itt vannak azok, akikre családomként tekintek, mert megértenek és becsülnek engem. Tudom min mész keresztül... De segítünk neked. - Megfogta a kezem, és körbevezetett.

Számomra kissé rémisztő hely volt, hiszen még csak kilenc éves voltam. Tele volt ismeretlen és bizarr alakokkal. De Kai mellett nem féltem. Megbíztam benne, nem is igazán tudom, hogy miért.

De valóban úgy lett, ahogy ő mondta: befogadtak, és segítettek nekem. Ők megértettek, családom helyett családom lettek.

Aznap este Kai haza kísért.

- Bármikor szívesen látunk. - Mondta, majd megölelt, és elment.

Attól kezdve szinte minden nap megfordultam az autóbontónál és szerves tagja lettem a csapatnak... Csak kilenc éves voltam, és örültem, hogy végre vannak, akik nemcsak átnéznek rajtam, hanem meghallgatnak, segítenek nekem, és törődnek velem. Nem gondoltam, hogy ebből még baj fog kisülni...

Ez az első emlékem Kairól, és a többiekről... Akkor találkoztam velük először. És fogalmam sem volt róla, hogy nyolc évvel korábban, most majd folyamatosan bajba kevernek...

És mindezt miért? Mert nem voltam hajlandó olyan bűnözővé válni, mint ők. Pont, hogy mindenből ki akartam maradni, mikor be akartak vonni a zűrös ügyeikbe, és pont engem kevernek bele mindig a legjobban...

- Hm... Szép kis karton, ilyen fiatalon... Lopások, utcai rendbontások, csend háborítások, kábítószer ügyletek... Hány éves is vagy? - Kérdezi a rendőr felpillantva. Fekete tincsei mögül előtűnő kék szemei jégkristályokként világítanak. Hiába fiatal és mondhatni jóképű, tekintete annyira fagyos, hogy kirázott a hideg.

- Tizenhét. - Felelem egyszerűen, és csendesen.

- Mondd csak, miért csinálod ezt?

- Nem csinálok semmit. - Vonok vállat egyszerűen.

- Alex, Alex, Alex... - Csóválja a fejét. - Ha tagadsz, vagy hazudsz, azt nekem jegyzőkönyvbe kell írnom, amivel rontasz a helyzeteden, tudod jól.

Ismerem ezt a rendőrt. Talán ez a második alkalom, hogy ő hallgat ki... Valamennyivel "kedvesebb", mint a többi, de tényleg borsódzik tőle a hátam...

- Nekem már mindegy. Most vagyok itt tizenkettedjére ebben az évben, pedig még csak július van. Mindig belekeveredem valamibe, mikor ott sem vagyok, és a sors ellenem dolgozik, sosincs aki bizonyítsa, hogy ártatlan vagyok...

- Valahogy mégis mindig megúszod a büntetést, és felfüggesztettet kapsz. Ehhez azért mégiscsak kell egy kis szerencse, nem? - Mosolyog, de nekem ez nem tetszik. Vállat vonok. - Rendben, térjünk a tárgyra. Hol voltál ma és mettől meddig?

- Reggel negyed nyolctól este hatig dolgoztam a Yoko's-ban. Aztán hazafelé menet elmentem vásárolni...

- Volt veled valaki? - Vág közbe.

- Egyedül voltam. - Válaszolok, miközben ő szorgalmasan jegyzetel, és csak néha-néha néz fel.

- Miket vásároltál?

- Szokásos alap dolgok. Kenyér, tej, zöldségek, gyümölcsök, felvágott, tojás. Ennyi. Ami a nagynéném listáján volt.

- Megvan még a lista? - Kérdezi, én pedig átnyújtom neki a listát, meg a reggeli levelet arról, hogy menjek el vásárolni, és hogy lesz nálam pénz is hozzá. Nem mond semmit, csak hümmög. - A nap folyamán költekeztél még máshol is?

- Nem.

- Blokkod van a megvásárolt holmikról?

- Elvesztettem. De ha gondolja, kutassák át a bolt környékét, hátha meglesz valamelyik bokor alján...

- Azért csak óvatosan a nyelveddel. Erről is jegyzőkönyvet kellene írnom... - Tollával a feje búbját vakarja, miközben gondolkodva néz a jegyzeteire. Talán ő a pártomat fogja? - A boltban nincsenek biztonsági kamerák, tudsz erről? - Mélyen a szemembe nézett, szinte megfagyott a vér az ereimben.

- Nem tudtam róla. - Felelem őszintén, mire ő csak biccent egyet, és újra jegyzetel.

- Minden alkalommal, mikor bekerülsz valamiért, bizonygatod az ártatlanságod, és azt mondod, hogy téged csak belekevernek. De kik kevernek bele?

Végre valaki a dolgok mögé lát! Talán ő segíthetne nekem, de nem árulhatom el a többieket... Nem tehetem, mert akkor még nagyobb veszélybe sodrom magam. Inkább leszek a zsaruk céltáblája, minthogy egész életemben meneküljek a banda elől...

- Azt nem mondhatom meg. - Horgasztom le a fejem.

- Alex, ha van valami, amiről tudsz, akkor el kell mondanod. Ezzel csak hátráltatod a nyomozást, ami még plusz vádat jelent neked. Továbbá, ha igazat mondasz azzal, hogy valamibe belekevertek, és az kiderül, akkor ejtenek ellened minden vádat és kárpótlást fizetnek. Mondd, nem lenne ez így jobb?

- Attól függ...

- Ha nem mondod el, akkor jogosan feltételezzük, hogy nem mondasz igazat, és akkor még nagyobb bajban leszel. Menekülsz valaki elől? - Ismét a szemembe néz, nagyon komoly, tekintete válaszokat követel.

Döntenem kell, vagy feldobom a többieket, vagy nem... Hogy lenne jobb? Nekem sehogy sem... Nem fog tőlük megvédeni senki. Nekem teljesen befellegzett egész életemre...

"Mit tegyek?"

Lysander: 1. Fejezet - Napsütés, madárdal, és bizarr furcsaság

Szemszög: Lysander

Történések dátuma: 2016. Augusztus 15.

Korhatár: 12

Figyelmeztetés: -

Élvezem, ahogy a nap lágyan simogatja az arcom, a hűs szél összeborzolja a hajam. A bokrok alól egy kis feketerigó figyeli, ahogy a fűben feküdve mélyeket szippantok ebből a késő nyári levegőből.Végre, ki tudja mióta, először vagyok igazán gondtalan, és nyugodt.

Ma kivételesen szieszta napot tartok. Úgy érzem, rám is fér. A rengeteg titok, rám nehezedő nyomás, és sok más gond - melyeket egyszerű emberek nem értenek meg - kicsit már elnyomott. Most végre nyugtom van Leightől is és Ninától is. Jóformán nem is tudom, hogy hol lehetnek épp, vagy hogy mit csinálnak, de ez most a legkevésbé sem érdekel. Ma önző vagyok, és csak a saját lelki békémmel foglalkozom.

Néha-néha eszembe jut egy-egy idézetféle mondat, vagy egy rímpár, amiket le is jegyzetelek a noteszembe. Pár dallam, ami még később jól jöhet. Mondjuk egy új dalhoz, vagy egy régebbi kibővítéséhez... Ezekhez nincs is jobb alkalom gyűjtögetni, mint most.

Különös világ az, amiben mi élünk. Tele van csodákkal, szépséggel, csak meg kell látni. Mindennek megvan a maga varázsa, és ez az emberek számára sincs elrejtve. Csak többségük túl elfoglalt ahhoz, hogy észrevegye...

Elmélyült gondolataimból a telefonom ráz vissza, ami a zsebemben rezeg.

"Ennyit erről..." - Sóhajtom reménytelenül, miközben előhalászom a készüléket.

Castiel az. Továbbra is a kijelzőt nézem, habozom, nem tudom mi tévő legyek... Felvegyem? Ne vegyem? Elég csak rá gondolnom, és érzem, pontosabban tudom, hogy miért keres. Nagyszerű dolog ez az egyirányú telepátia.

Elmosolyodom, és leteszem magam mellé a telefont a fűbe.

"Nem Castiel, ebben nem segíthetek. Ma neked kell megoldanod a gondodat." - Gondolom magamban.

Ritkán van olyan eset, hogy ne segítenék neki, de most ezzel is az ő javát szolgálom. Önállósodik, ami nem baj.

Egyébként is, még csak pár napja jöttem vissza a városba, és hamarosan a kollégium szabályai szerint kell élnem a mindennapjaimat, szóval szeretném kiélvezni ezt a maradék időmet, és szeretném a szabadságomnak, a függetlenségemnek szentelni.

Mosollyal az arcomon, nyugodtan és ismét gondtalanul dőlök vissza a puha pázsitra, karomat a fejem alá fektetem, és hanyatt feküdve csak bámulom az eget, a felhőket.

Kissé elbóbiskolok, s mikor felébredek, már talán hat órája, hogy elmúlt dél. Még körülbelül negyed órán keresztül fekszem a fűben, majd felállok, és elindulok a park város felőli kapujához. Úgy érzem, mintha valaki követne... Utamat a sétálóutca felé folytatom, majd bemegyek az egyik kávézóba, ahol kérek egy csésze teát.

Leülök az egyik asztalhoz, ami az üzlet előtt van, és olvasgatni kezdem az újságot, amit valaki ott hagyott. Még mindig érzem, hogy valaki figyel. Óvatosan felpillantok az újságból, de a környéken csak néhány sétáló embert látni.

Miközben a teámat kortyolom, bebizonyosodik, hogy valóban nem csalt a megérzésem: sötét mágiát érzek a közelben. Ez kicsit aggaszt, mert errefelé a hozzám hasonló Mágusok is ritkák, nemhogy azok, akiknek sötét erejük van... Vajon mi célja van itt? És ki lehet az? Igyekszem kerülni a feltűnést, ritkán körbenézek, de semmilyen gyanús alakot nem látok, aki az erő tulajdonosa lehetne...

Miután megittam a teát, fizetek, és elhagyom a kávézót. Végig sétálok a sétálóutcán. Most már bizonyos, hogy engem követ. Próbálom kiszúrni, hogy ki lehet az, vagy hogy mire gondol, de még mindig nem vagyok elég erős, hogy be tudjam határolni...

Körülbelül két óra alatt átvágok a városon, és a széléhez közeledve megpillantok egy nagyon régi templomkertet. Érzem, hogy az a valaki még mindig követ, figyel engem, az is lehet, hogy csupán pár méterről. De hiába nézek akármerre, sehol nem látok senkit.

Kezd rossz előérzetem lenni, amit a következő kérdés keltett bennem leginkább: "Mit keres itt egy Sötét Mágus?"

A nap lenyugvóban van, és eszembe jutnak Leigh szavai: "A sötétségben nekünk nem sok hatalmunk van. Nekik annál több. Ők az éjszaka teremtményei közé tartoznak, tartsd magad távol tőlük! Szándékaik kifürkészhetetlenek, és épp oly' sötétek, mint ők maguk is."

Most döntés elé kerültem. Nem ismerem követőm szándékait, de talán jobb is lenne, ha ez így maradna... Viszont akkor mit kellene tennem? Támadni? Jó, de mire? Védekezni? Igen ám, de mitől? Menekülni? Kérdés az, hogy mi elől...

Végül is az utóbbit választom. Nyugodtan haladok tovább a templomkert felé, ahova ő nem jöhet majd be. Mikor átlépem a kaput, érzem, hogy a nyomasztó érzés alábbhagy. Ekkor már teljes a sötétség. Leülök a kerítés tövébe, ahol már biztonságban vagyok.

"Mibe keveredtem bele már megint...?" - Kérdezem magamtól, amire még én sem tudom a választ. Illetve az is egy jó kérdés, hogy hogyan, és mikor fogok innen szabadulni.

"Rejtőzz csak, vonj magad, a családod és a barátaid köré védőburkot, Lysander! Próbáld megvédeni őket. De ne légy csalódott, ha minden keserves próbálkozásod sikertelen kudarcba fulladna. Én figyellek!" - Egy nő sejtelmes hangja volt, és az elmémben visszhangzott. Telepatikusan beszélt hozzám.

"Hogy én mennyire gyűlölöm ezeket a képességeket!" - Gondoltam, szemeimet szomorúan lesütöttem. Mágusnak lenni számomra egyet jelent az elátkozottak sorsával... - "Ki vagy?" - Tettem fel a kérdést telepatikusan konkrétan a semmibe, hiszen nem tudtam, hogy kinek kellene címeznem. Az sem volt bizonyos, hogy egyáltalán elér hozzá.

"Majd megtudod, ha eljön az ideje. Majd megtudod, Lysander!" - Érkezik a válasz, aminek végén a vérfagyasztó gonosz kacaj természetesen nem maradhat el.

Fürkészem a távolt, és megpillantok a sötétségben egy vörös szempárt. Az azonban hamarosan el is tűnt. Felálltam, és még mindig a távolba bámulva teszek pár lépést hátra, a templomkert felé, mikor valakibe beleütközik a hátam. Egy pillanatra meglepődöm, de nem ijedek meg.

- Beszari vagy! - Mondja csípőre tett kézzel, pimaszul vigyorogva, hogy szinte nevetni támad tőle kedvem.

- Csak óvatos. - Mosolyodom el.

- Akkor most már gyere. Téged kerestelek mindenhol. - Azzal fogja magát, kikerül, és vidáman ugrálva, mint egy kislány, kiszökken a templomkert kapuján.

- Nina! - Kapom el a karját, és enyhén húzom vissza. Gyanakvó tekintettel fordul felém, felvonja egyik szemöldökét, majd kitépi a karját szorításomból, és csak annyit mond:

- Beszari vagy!

Megadóan sóhajtok, tudom, hogy ezt a csatát elvesztettem, most már életem végéig ezzel fog nyaggatni.

- Tán csak nem szellemet láttál? - Vigyorog pimaszul.

- Nem hiszem... - Felelem elgondolkodva.

- Valami baj van? - Arcára hirtelen kiül az aggodalom képe.

Nem válaszolok, csak átlépem a kaput.

- Eltűnt. - Megdöbbenve és szinte alig hallhatóan suttogom, mikor rájövök, hogy már nem érzem azt a sötét erőt.

- Micsoda? - Kérdezi a kis fogadott húgom kíváncsian, bár kissé még mindig aggodalmasan.

- Nem érdekes, menjünk. - Rá mosolygok, hogy megnyugtassam, aztán megfogom a kezét és elindulunk a sötét utcák felé.

Castiel: 1. Fejezet - Így élek én

Szemszög: Castiel

Történések dátuma: 2016. Augusztus 15.

Korhatár: 12

Figyelmeztetés: -

- ÉBRESZTŐ!! MIT KÉPZELSZ TE MÁR MEGINT MAGADRÓL?!

- Jó, jó, nyugi van! Még öt perc!

- MÉG ÖT PERC?! MÉG ÖT PERC??! MI AZ, HOGY ÖT PERC?! - Sipítozik a sárkány olyannyira, hogy majd' belereped a dobhártyám...

- Időintervallum... - Felelem álmosan.

- ÉS MÉG VAN KÉPED?! HÁLÁSNAK KELLENE LENNED, AMIÉRT LEHETŐSÉGET ADUNK, HOGY PÓTVIZSGÁZHASS, NEMHOGY MÉG ITT BEALUDJ FELKÉSZÜLÉSEN!!

- Hát aztán? Nekem mindegy...

- MARS AZ IGAZGATÓIBA!

- Ezer örömmel, Asszonyom! - Már kelek is, de csak lassan, saját magam komótos tempójában, és lazán elcsoszogok az ajtóig. - A legközelebbi viszont látásra! - Mintha egy láthatatlan kalap lenne a fejemen, megemelem a semmit, aztán vigyorogva elhagyom a termet.

"Még hogy az igazgatóiba..." - Forgatom a szemem. - "Vén szipirtyók... Mit tudnak ezek a fiatal tehetségek neveléséről? Nevetséges..."

A szekrényemből kiveszem a gitárom, és a pince felé veszem az irányt, mikor hallom, hogy valaki megáll mögöttem.

- Nem tudtam, mi hiányzik még ma reggel. - Morgom unottan.

- Már megint lógsz?! Mondd, nem volt még elég? Egyébként is! Hol a fenében jársz te, mikor nem vagy iskolában?! - A szöszi srác megint megmutatja, hogy mekkora az igazság érzete, nagyszerű műsor lesz...

- Úgy vélem, ez nem rád tartozik, kisgyerek...

- Castiel! Állj meg! - Kiabál utánam, mikor észrevette, hogy részemről a témát lezártam, és megyek tovább a dolgomra. - Nem hallod?! - Felelet helyett azonban csak kuncogok, majd elfordulok a lépcsőknél, és lefelé veszem az irányt.

Szinte látom magam előtt, ahogy a szöszi idegesen a hajába túr, aztán megigazítja a nyakkendőjét, és elmasíroz az igazgatói irodába.

"Talpnyaló..." - Gondolom magamban, közben benyitok a pincébe.

Fogok egy pokrócot, ráterítem az egyik ládára, aztán ráülök. Behangolom a gitárt, és pengetni kezdek, aztán hirtelen megállnak az ujjaim, és meredten bámulni kezdem a falat.

"Valami nem stimmel... Nem a gitárral... Valami más nem oké... A szöszi..." - Pörögnek a gondolataim. - "Mit keres az itt ilyenkor? Augusztusban..." - Mivel tudom, hogy nem jelent jót, ha ő nyáron itt van, nem hagy nyugodni a dolog. Előveszem a telefonom, és tárcsázom Lysander számát.

Kicsöng, de nem érkezik válasz.

"Remek!" - Gondolom magamban unottan.

Visszaülök a ládára, de valahogy nem hagy nyugodni a gondolat...

"Augusztus van. Én a pótvizsgák miatt vagyok bent, az valami. De Nataniel? Ő sosem bukik, sosem csinál semmi rosszat, miért kellene itt lennie? Vagy talán az igazgatónő elintézte, hogy engem bosszantson? Hülyeség, valami más van a háttérben... És ki fogom deríteni!" - Felpattantam a ládáról, elhagytam a pincét, bezártam magam mögött az ajtót, majd elindultam...

Késő este

Lysander még mindig nem válaszolt a hívásaimra... Talán valami baj lenne? Nem, dehogy! Biztos megint kint van a rokonainál nyuszikat simogatni... Szóval csinálhatom az egészet egyedül.

Felnézek az udvar kapujára, ami hát annyira nem is kicsi. Ez az, amihez nincs kulcsom, a suli bejáratánál pedig nem érdemes most megközelíteni az épületet, ki tudja, talán a szöszi még mindig itt van...

"Hát akkor vágjunk bele!" - Azzal megkapaszkodom a kapuban, nagy lendülettel felmászom, majd átlendülök az udvarra. - "Jól van, bejutottam." - Ördögi mosoly jelenik meg az arcomon.

Igyekszem a fal mentén közlekedni, hogy az utcai lámpák ne vessenek rám fényt, nehogy valaki mégis meglásson, ha itt van még. Egy hátsó ajtón át bejutok a főépületbe, ahol teljes a vaksötétség. Igyekszem hozzászokni ezekhez a minimális fényviszonyokhoz, mert zseblámpát nem használhatok.

Csendesen végigosonok a folyosón, és meggyőződöm róla, hogy senki nincs sehol. Benyitok a D.Ö.K. terembe...

Az első, amit meglátok, papírkupacok rendezett stócai az asztalon mindenhol. Bezárom magam után az ajtót, ahogy belépek a terembe. Megnézem, mik vannak a papírokra írva. Ezek nem mások, mint jelentkezési lapok iskolai körökbe, az éves programterv, felvett tanulók listája... Fura, az idén elég rövid a lista. Csak egy tanuló neve van rajta. Valami Alexis Johnson. Mondjuk tavaly rengeteg diákot vettek fel, szinte telve vannak az osztályok...

Mivel számomra az itt lévő dolgok lényegtelen információnak minősülnek, elemelem a tanári kulcsát, és átosonok.

Itt sem kevés a papírköteg, de lássuk csak, mi is van benne!

Felvételi lapok, "fontos dokumentumok", pályázati papírok, és nocsak-nocsak, az igazgatónő asztaláról előkerülnek a pótvizsga lapok. Ördögi mosollyal a számon, elindulok a nyomtató felé, és lemásolok magamnak pár példányt. A dátumot is ellenőriztem, biztos, ami biztos, idei feladatlapokról van szó.

Aztán lazán felkapom a kartonomat a boszorka asztaláról, és olvasgatni kezdem. Az első oldalon egy kézzel írott lapot találok "BUKNI FOG" felirattal. Ezen jót mosolygok, és szemem sarkából a még mindig nyomtató gépezet felé pillantok. Mondhatni jó kedvűen dobom vissza az asztalra, mikor lelökök valamit.

Felveszem a földről. Ez is egy karton. Alexis Johnson neve áll rajta. Állhat vagy két lapból összesen, míg az enyém több száz oldalas. Két másodpercnyi tanakodás után belenyitok. Nem érdekel, hogy ezzel sértek-e bármilyen személyiségi jogot, vagy egyebet, ha már itt vagyok, akkor legalább derítsük ki alaposan, hogy kit is üdvözölhetünk... Vagy az is lehet, hogy a szöszi talán épp miatta zsong itt Augusztus közepén...

Az első oldalon a szokásos adatlap. Születési dátum, hely, név, anyja neve, stb... Fénykép.

"Hm... Nem rossz..." - Újra elvigyorodom, de nem tart sokáig, mert rögtön a következő adathoz érek.

Eddigi iskoláinak neve, címe...

"Azannya!" - Megdöbbenésemben füttyentek egyet. Legalább tizenhárom iskola van feltüntetve annak ellenére, hogy még csak tizenhét éves. Ez azt jelenti, hogy van, ahol év közben is iskolát váltott, és szinte csak egy évet töltött egy-egy iskolában... - "Vagy nagyon menő, vagy nagyon szerencsétlen..."

Következő oldalon a jegyek szerepelnek. Az általános iskola első évében mindent kitűnően teljesített, aztán másodiktól fokozatosan lerontotta a jegyeit. Hatodikra már csak négyes-hármas tanuló volt, míg nyolcadikban már csak hármas-kettes, a gimnáziumban pedig minden évben pótvizsgára kötelezték...

Át lapozok a másik oldalra, ahol hatalmas betűkkel áll "A NEVELŐTESTÜLET FOKOZOTT FEGYELMI ELLENŐRZÉS ALATT TARTJA!" felirat.

"Ki az ördög került ide hozzánk?"

Hirtelen kulcsok csörömpölését hallom a folyosó felől, mely egyre csak hangosodik. Valószínűnek tartom, hogy a szöszi korábban kezdi a napot, vagy visszajött valamiért.

Gyorsan kikapom a fénymásolatokat és az eredeti példányt a nyomtatóból, majd a tanáriból nyíló igazgatóiba osonok, amilyen csendesen és gyorsan csak lehet.

Hallom, ahogy a kulcsot beilleszti a zárba. Kapkodok, megpróbálom kinyitni az ablakot, de lelökök egy köteg papírt, amit szétfúj a huzat a helyiségben. Abban a pillanatban, ahogy nekirugaszkodom, már nyílik is az ajtó. Beesek a bokrok közé, és gyorsan igyekszem meglapulni a tövükben. Látom, hogy a szöszi kinéz az ablakon, és fürkészi az udvart. Nagyot sóhajt, aztán becsukja az ablakot, és eltűnik.

"Ezt megúsztam..." - Sóhajtom megkönnyebbülten.

Ahogy bejöttem, ugyanúgy hagyom el az intézmény területét, majd a sötét utcákon át hazamegyek.

Csak otthon veszem észre, hogy sikerült alaposan elvágnom a tenyerem, amit nem éreztem, talán az adrenalin miatt. Ekkor már hajnali fél öt van. Bekötözöm a tenyerem, aztán mivel úgy ítélem meg a helyzetet, hogy felesleges elaludni, inkább átnézem a pótvizsga feladatait. Az alvást ugyanis a felkészítés alatt is megtehetem a suliban.

Azonban nem sokáig tudok a kérdésekre és a válaszokra koncentrálni, gondolataimat eltereli ez a titokzatos lány ügye...

"Ki lehet ő?"

Alex: 1. Fejezet - A múlt, mint kísértet

Szemszög: Alex
Történések dátuma: 2016. Július 22.

Korhatár: 12

Figyelmeztetés: -

Csak állok egy helyben, magam elé bámulok. Igazán fel sem fogom, hogy mi történt, vagy hogy mi történik most velem. Vagy hogy egyáltalán mit keresek ezen a szomorú és csendes helyen, ezen a ragyogóan szép, napsütéses napon.

Egyedül vagyok. Nincs mellettem senki, csak állok ott nagy magányomban. Már nem fürkészem a távolt, lesütöm szemeim. Tekintetem megakad egy szürke kövön. Valami karcolás van rajta, látom, tisztán, de nem értem, hogy mi van ráírva... Lábamnál virágok, szalagok, mécsesek pihennek.

Könnyeim szaporán hullanak, nem tudom miért, de csak mélységes szomorúságot érzek.

"Hova lett mindenki?" - Teszem fel magamnak a kérdést. - "Hol vagyok?" - De nem érkezik válasz.

Könnyeim homályos függönyén keresztül mintha mozgást vennék észre a szemem sarkából, de mire a fák irányába nézek, már nem látok ott semmit. Teljesen egyedül vagyok. Egyedül a bánatommal...

"Miért hagytatok itt, egyedül?" - Gondolom magamban, miközben tekintetemet az ég felé emelem, és hagyom, hogy könnyeim végigszánkázzanak az arcomon.

- Nem leszel mindig egyedül, Alexis. - Valaki lágyan a vállamra tette a kezét, erre megrezzenek, és szemeim szinte azonnal felpattannak. Az a valaki mögöttem áll, így nem láthatom, kezei továbbra is a vállamon pihennek, mintegy megnyugvást adva. - Most sem vagy egyedül. És én mindig itt leszek neked. - Nem tudom, ki az, de hangja kellemes, megnyugtató.

Újra lehunyom a szemem, aztán lassan megfordulok. Mikor felnézek, tekintetem ütközik egy másik szempáréval, ami magával ragad, és kizárja a külvilágot. De csupán alig figyelhetem meg, mert szinte azonnal el is tűnt.

"Nem leszel mindig egyedül, ezt ne feledd, Alexis!" - Hangja a fülemben cseng, mintha visszhangozna a tudatomban, de tulajdonosát sehol nem látom.

Az ébresztő iszonyúan fájdalmas hangjára ébredek, mely hirtelen annyira sérti a fülemet, hogy inkább a fejemre húzom a párnát, mintsem hogy megmozduljak akár csak egy kicsit is ebben a ricsajban valami fülvédő felszerelés nélkül...

Fogytán van a levegőm, és a zene még mindig fülsiketítően hangos. Mérgesen leveszem magamról a párnát, majd oda sem figyelve nyúlok az éjjeliszekrényre, kezembe ragadom a kis tárgyat, és már emelném, hogy majd én azt jól eldobom, mikor észreveszem, hogy voltaképp a telefonomat akarom megreptetni.

- Jól van, jól van, csak ne lármázz! - Megadóan leeresztem a karom, és kikapcsolom az ébresztőt. Még álmosan pislogok kettőt-hármat, mikor szinte villámként hasít belém a felismerés, és ledöbbenve sikítok fel: - HOGY MENNYI?!

Amilyen gyorsan csak lehet, kipattanok az ágyból, és mint a nyúl, hasítok a fürdőszobába.

"Elkések, elkések, elkések...!" - Mondogatom magamban idegesen, mialatt gyorsan felkötöm a hajam, fogkrémet nyomok a fogkefére, majd hamarjában fogat mosok, amíg egy helyben toporzékolok.

Két öblítés között felkerül rám egy szoknya, majd valahogy a pizsama felsőm is átcserélődik egy ingre. A székemről felkapom a táskám, majd a földszintre rohanok, hogy eltegyem a reggelim, ami legnagyobb megdöbbenésemre nem vár lent az asztalon. Helyette viszont van egy levél.

"Jó reggelt, Angyalom!

Ma korábban el kellett mennem, sajnos nem tudtam reggelit készíteni, ne haragudj! Este fél tíz körül jövök, pénz és lista a táskádban, kérlek, vásárolj be! Ha végeztél, gyere haza, nem szeretném, ha elkóvályognál.

Puszil nagynénéd, Monika!"

"Hát ez remek!" - Szemeimet forgatva begyűröm a levelet a táskámba, majd szinte fénysebességgel cikázva kirohanok a házból, és robogóra ülök. - "Francba, már csak öt percem van 7-ig... Nem fogok odaérni!" - Gyorsabb tempóra kapcsolok, de még ez sem elég ahhoz, hogy elérjem a város másik végét a rendelkezésemre álló idő alatt.

A reménytelenek teljes beletörődésével és megnyugvásával parkolok hát le a kávézó előtt, ahol dolgozom.

Igyekszem észrevétlenül besurranni a hátsó ajtón, de pechemre nem megy, és Yoko, a főnököm, elkapja a gallérom.

"Végem van!" - Sóhajtom reménytelenül.

- Hova, hova, hölgyem? - Próbál nyugodt hangon beszélni, de érezni lehet, hogy már csak egy hajszál választja el attól, hogy elpattanjon az az ér a fejében, és ordítozzon...

- Őőő... Dolgozni! - Megpróbálok felvenni valami ártatlan kifejezést, de pechemre ez már a sokadik próbálkozásom, és úgy tűnik, már csak rontok vele a helyzeten.

- NEM MÉSZ TE SEHOVA! CSAK AZ IRODÁMBA! MOST! RÖGTÖN!! - Ordibálja torka szakadtából.

- Igenis, uram... - Letörve, de sietősen lépkedek az iroda felé, már pontosan tudom, hogy mi fog most következni...

- LEÜLNI! - Rivall rám Yoko, mikor ő is beér az irodába. Idegesen járkál fel-alá, miközben az orrnyergét masszírozza, és mély levegőket vesz, hogy megnyugodjon. - Alex! Ez már nem az első, nem a második, nem a harmadik, és nem a sokadik, hanem a milliomodik alkalom, hogy elkésel! Mondd, nincs benned egy cseppnyi elkötelezettség iránti tisztelet, vagy felelősségtudat, hogy elvégezd a rád bízott feladatod?!

- De igen, de... - menteném a helyzetet, de leint, és félbeszakít.

- Költői kérdés volt... A válasz pedig te magad vagy rá: képtelen vagy bármit is elvégezni!

- Sajnálom... - Vallom be halkan, de tudom, hogy semmit nem érek el vele.

- Tele van a padlás a sajnálataiddal! Már negyed órája itt kellene lenned, Raynek már így is túl órát kell fizetnem, amiért mindig a reggeli csúcsidőben végzi el a te feladataidat is! Úgy látszik hiába vonom le a béredből, hiába kötelezlek esti munkára, hiába teszek bármilyen intézkedést, rád ez ugyanúgy nincs hatással! Én már nem tudok veled mit csinálni, Alex! Veszteséges vagy számomra, holott rengeteg jelentkező lenne a munkádra, akik szívvel-lélekkel akarják ezt az állást, és becsületesen elvégeznék! Elnéző voltam veled nagyon sokáig, de ez most itt megszakad! Vége a bizalmamnak, és a türelmemnek is! Holnaptól meg ne lássalak itt, megértetted?!

- Igen... - Válaszolok szomorúan, próbálom visszatartani könnyeim több-kevesebb sikerrel.

- Most elmehetsz!

Amilyen gyorsan csak tudtam, kiviharzottam a helyiségből. Iszonyatosan szégyelltem magam, rá sem bírtam nézni a főnökömre. Tudtam, hogy ha elkések, ez lesz az utolsó alkalom, hogy idejövök... És mégis elszúrtam... Pedig Yoko megbízott bennem, és ahol tudott, csak segített... De végleg eljátszottam minden bizalmát. És holnaptól már nem lesz munkám...

Ami azt jelenti, hogy szűkösen tudom majd csak kifizetni a tandíjaimat... Monika nem tud úgy eltartani egyedül, mint ahogy Anyuék eltartottak régen... De annak az időnek már vége, mikor jó volt számomra a világ. Már más időket élünk. És Anyuék sincsenek már...

Az álmok pedig mindig gyötörnek, ezért nem tudom magam kipihenni, ezért alszok el mindig, ezért nem tudok figyelni az iskolában, és ezért kell még nyáron is felkészítőkre járnom, hogy utána pótvizsgázzak...

Az egész napomon akörül forogtak a gondolataim, hogy hogy fogom elmondani Monikának, hogy elveszítettem az állásom, és hogy mi lesz ezután... Szinte másra nem is tudtam figyelni, ezért már az is alig tűnt fel, hogy lassan este hat lett, ami a munkaidőm végét jelentette.

Aztán valahogy mégiscsak sikerült kikerülnöm a kávézóból. Hazafelé menet elugrottam a kisboltba, bevásároltam, aztán fáradtan visszaértem a nagynéném házához. Gyors lezuhanyoztam, ami nagyon frissítő hatással volt rám, de a szomorúságomat ez sem tudta elűzni...

Még csak este nyolc volt, ezért elhatároztam, hogy egy alma kíséretében nekiállok tanulni a pótvizsgákra. Így elővettem a jegyzeteimet és a tankönyveimet, és igyekeztem átrágni magam a tananyagon. Időközben valahogy sikerült elaludnom.

Álmomban újra hallottam a hangját, újra láttam a szemeit... Azonban ez nem csak egy álom... Ez valaha megtörtént, és azóta visszajár, hogy kísértsen.

De miért?