Szemszög: Lysander
Történések dátuma: 2016. Augusztus 15.
Korhatár: 12
Figyelmeztetés: -
Élvezem, ahogy a nap lágyan simogatja az arcom, a hűs szél összeborzolja a hajam. A bokrok alól egy kis feketerigó figyeli, ahogy a fűben feküdve mélyeket szippantok ebből a késő nyári levegőből.Végre, ki tudja mióta, először vagyok igazán gondtalan, és nyugodt.
Ma kivételesen szieszta napot tartok. Úgy érzem, rám is fér. A rengeteg titok, rám nehezedő nyomás, és sok más gond - melyeket egyszerű emberek nem értenek meg - kicsit már elnyomott. Most végre nyugtom van Leightől is és Ninától is. Jóformán nem is tudom, hogy hol lehetnek épp, vagy hogy mit csinálnak, de ez most a legkevésbé sem érdekel. Ma önző vagyok, és csak a saját lelki békémmel foglalkozom.
Néha-néha eszembe jut egy-egy idézetféle mondat, vagy egy rímpár, amiket le is jegyzetelek a noteszembe. Pár dallam, ami még később jól jöhet. Mondjuk egy új dalhoz, vagy egy régebbi kibővítéséhez... Ezekhez nincs is jobb alkalom gyűjtögetni, mint most.
Különös világ az, amiben mi élünk. Tele van csodákkal, szépséggel, csak meg kell látni. Mindennek megvan a maga varázsa, és ez az emberek számára sincs elrejtve. Csak többségük túl elfoglalt ahhoz, hogy észrevegye...
Elmélyült gondolataimból a telefonom ráz vissza, ami a zsebemben rezeg.
"Ennyit erről..." - Sóhajtom reménytelenül, miközben előhalászom a készüléket.
Castiel az. Továbbra is a kijelzőt nézem, habozom, nem tudom mi tévő legyek... Felvegyem? Ne vegyem? Elég csak rá gondolnom, és érzem, pontosabban tudom, hogy miért keres. Nagyszerű dolog ez az egyirányú telepátia.
Elmosolyodom, és leteszem magam mellé a telefont a fűbe.
"Nem Castiel, ebben nem segíthetek. Ma neked kell megoldanod a gondodat." - Gondolom magamban.
Ritkán van olyan eset, hogy ne segítenék neki, de most ezzel is az ő javát szolgálom. Önállósodik, ami nem baj.
Egyébként is, még csak pár napja jöttem vissza a városba, és hamarosan a kollégium szabályai szerint kell élnem a mindennapjaimat, szóval szeretném kiélvezni ezt a maradék időmet, és szeretném a szabadságomnak, a függetlenségemnek szentelni.
Mosollyal az arcomon, nyugodtan és ismét gondtalanul dőlök vissza a puha pázsitra, karomat a fejem alá fektetem, és hanyatt feküdve csak bámulom az eget, a felhőket.
Kissé elbóbiskolok, s mikor felébredek, már talán hat órája, hogy elmúlt dél. Még körülbelül negyed órán keresztül fekszem a fűben, majd felállok, és elindulok a park város felőli kapujához. Úgy érzem, mintha valaki követne... Utamat a sétálóutca felé folytatom, majd bemegyek az egyik kávézóba, ahol kérek egy csésze teát.
Leülök az egyik asztalhoz, ami az üzlet előtt van, és olvasgatni kezdem az újságot, amit valaki ott hagyott. Még mindig érzem, hogy valaki figyel. Óvatosan felpillantok az újságból, de a környéken csak néhány sétáló embert látni.
Miközben a teámat kortyolom, bebizonyosodik, hogy valóban nem csalt a megérzésem: sötét mágiát érzek a közelben. Ez kicsit aggaszt, mert errefelé a hozzám hasonló Mágusok is ritkák, nemhogy azok, akiknek sötét erejük van... Vajon mi célja van itt? És ki lehet az? Igyekszem kerülni a feltűnést, ritkán körbenézek, de semmilyen gyanús alakot nem látok, aki az erő tulajdonosa lehetne...
Miután megittam a teát, fizetek, és elhagyom a kávézót. Végig sétálok a sétálóutcán. Most már bizonyos, hogy engem követ. Próbálom kiszúrni, hogy ki lehet az, vagy hogy mire gondol, de még mindig nem vagyok elég erős, hogy be tudjam határolni...
Körülbelül két óra alatt átvágok a városon, és a széléhez közeledve megpillantok egy nagyon régi templomkertet. Érzem, hogy az a valaki még mindig követ, figyel engem, az is lehet, hogy csupán pár méterről. De hiába nézek akármerre, sehol nem látok senkit.
Kezd rossz előérzetem lenni, amit a következő kérdés keltett bennem leginkább: "Mit keres itt egy Sötét Mágus?"
A nap lenyugvóban van, és eszembe jutnak Leigh szavai: "A sötétségben nekünk nem sok hatalmunk van. Nekik annál több. Ők az éjszaka teremtményei közé tartoznak, tartsd magad távol tőlük! Szándékaik kifürkészhetetlenek, és épp oly' sötétek, mint ők maguk is."
Most döntés elé kerültem. Nem ismerem követőm szándékait, de talán jobb is lenne, ha ez így maradna... Viszont akkor mit kellene tennem? Támadni? Jó, de mire? Védekezni? Igen ám, de mitől? Menekülni? Kérdés az, hogy mi elől...
Végül is az utóbbit választom. Nyugodtan haladok tovább a templomkert felé, ahova ő nem jöhet majd be. Mikor átlépem a kaput, érzem, hogy a nyomasztó érzés alábbhagy. Ekkor már teljes a sötétség. Leülök a kerítés tövébe, ahol már biztonságban vagyok.
"Mibe keveredtem bele már megint...?" - Kérdezem magamtól, amire még én sem tudom a választ. Illetve az is egy jó kérdés, hogy hogyan, és mikor fogok innen szabadulni.
"Rejtőzz csak, vonj magad, a családod és a barátaid köré védőburkot, Lysander! Próbáld megvédeni őket. De ne légy csalódott, ha minden keserves próbálkozásod sikertelen kudarcba fulladna. Én figyellek!" - Egy nő sejtelmes hangja volt, és az elmémben visszhangzott. Telepatikusan beszélt hozzám.
"Hogy én mennyire gyűlölöm ezeket a képességeket!" - Gondoltam, szemeimet szomorúan lesütöttem. Mágusnak lenni számomra egyet jelent az elátkozottak sorsával... - "Ki vagy?" - Tettem fel a kérdést telepatikusan konkrétan a semmibe, hiszen nem tudtam, hogy kinek kellene címeznem. Az sem volt bizonyos, hogy egyáltalán elér hozzá.
"Majd megtudod, ha eljön az ideje. Majd megtudod, Lysander!" - Érkezik a válasz, aminek végén a vérfagyasztó gonosz kacaj természetesen nem maradhat el.
Fürkészem a távolt, és megpillantok a sötétségben egy vörös szempárt. Az azonban hamarosan el is tűnt. Felálltam, és még mindig a távolba bámulva teszek pár lépést hátra, a templomkert felé, mikor valakibe beleütközik a hátam. Egy pillanatra meglepődöm, de nem ijedek meg.
- Beszari vagy! - Mondja csípőre tett kézzel, pimaszul vigyorogva, hogy szinte nevetni támad tőle kedvem.
- Csak óvatos. - Mosolyodom el.
- Akkor most már gyere. Téged kerestelek mindenhol. - Azzal fogja magát, kikerül, és vidáman ugrálva, mint egy kislány, kiszökken a templomkert kapuján.
- Nina! - Kapom el a karját, és enyhén húzom vissza. Gyanakvó tekintettel fordul felém, felvonja egyik szemöldökét, majd kitépi a karját szorításomból, és csak annyit mond:
- Beszari vagy!
Megadóan sóhajtok, tudom, hogy ezt a csatát elvesztettem, most már életem végéig ezzel fog nyaggatni.
- Tán csak nem szellemet láttál? - Vigyorog pimaszul.
- Nem hiszem... - Felelem elgondolkodva.
- Valami baj van? - Arcára hirtelen kiül az aggodalom képe.
Nem válaszolok, csak átlépem a kaput.
- Eltűnt. - Megdöbbenve és szinte alig hallhatóan suttogom, mikor rájövök, hogy már nem érzem azt a sötét erőt.
- Micsoda? - Kérdezi a kis fogadott húgom kíváncsian, bár kissé még mindig aggodalmasan.
- Nem érdekes, menjünk. - Rá mosolygok, hogy megnyugtassam, aztán megfogom a kezét és elindulunk a sötét utcák felé.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése