Alex: 1. Fejezet - A múlt, mint kísértet

Szemszög: Alex
Történések dátuma: 2016. Július 22.

Korhatár: 12

Figyelmeztetés: -

Csak állok egy helyben, magam elé bámulok. Igazán fel sem fogom, hogy mi történt, vagy hogy mi történik most velem. Vagy hogy egyáltalán mit keresek ezen a szomorú és csendes helyen, ezen a ragyogóan szép, napsütéses napon.

Egyedül vagyok. Nincs mellettem senki, csak állok ott nagy magányomban. Már nem fürkészem a távolt, lesütöm szemeim. Tekintetem megakad egy szürke kövön. Valami karcolás van rajta, látom, tisztán, de nem értem, hogy mi van ráírva... Lábamnál virágok, szalagok, mécsesek pihennek.

Könnyeim szaporán hullanak, nem tudom miért, de csak mélységes szomorúságot érzek.

"Hova lett mindenki?" - Teszem fel magamnak a kérdést. - "Hol vagyok?" - De nem érkezik válasz.

Könnyeim homályos függönyén keresztül mintha mozgást vennék észre a szemem sarkából, de mire a fák irányába nézek, már nem látok ott semmit. Teljesen egyedül vagyok. Egyedül a bánatommal...

"Miért hagytatok itt, egyedül?" - Gondolom magamban, miközben tekintetemet az ég felé emelem, és hagyom, hogy könnyeim végigszánkázzanak az arcomon.

- Nem leszel mindig egyedül, Alexis. - Valaki lágyan a vállamra tette a kezét, erre megrezzenek, és szemeim szinte azonnal felpattannak. Az a valaki mögöttem áll, így nem láthatom, kezei továbbra is a vállamon pihennek, mintegy megnyugvást adva. - Most sem vagy egyedül. És én mindig itt leszek neked. - Nem tudom, ki az, de hangja kellemes, megnyugtató.

Újra lehunyom a szemem, aztán lassan megfordulok. Mikor felnézek, tekintetem ütközik egy másik szempáréval, ami magával ragad, és kizárja a külvilágot. De csupán alig figyelhetem meg, mert szinte azonnal el is tűnt.

"Nem leszel mindig egyedül, ezt ne feledd, Alexis!" - Hangja a fülemben cseng, mintha visszhangozna a tudatomban, de tulajdonosát sehol nem látom.

Az ébresztő iszonyúan fájdalmas hangjára ébredek, mely hirtelen annyira sérti a fülemet, hogy inkább a fejemre húzom a párnát, mintsem hogy megmozduljak akár csak egy kicsit is ebben a ricsajban valami fülvédő felszerelés nélkül...

Fogytán van a levegőm, és a zene még mindig fülsiketítően hangos. Mérgesen leveszem magamról a párnát, majd oda sem figyelve nyúlok az éjjeliszekrényre, kezembe ragadom a kis tárgyat, és már emelném, hogy majd én azt jól eldobom, mikor észreveszem, hogy voltaképp a telefonomat akarom megreptetni.

- Jól van, jól van, csak ne lármázz! - Megadóan leeresztem a karom, és kikapcsolom az ébresztőt. Még álmosan pislogok kettőt-hármat, mikor szinte villámként hasít belém a felismerés, és ledöbbenve sikítok fel: - HOGY MENNYI?!

Amilyen gyorsan csak lehet, kipattanok az ágyból, és mint a nyúl, hasítok a fürdőszobába.

"Elkések, elkések, elkések...!" - Mondogatom magamban idegesen, mialatt gyorsan felkötöm a hajam, fogkrémet nyomok a fogkefére, majd hamarjában fogat mosok, amíg egy helyben toporzékolok.

Két öblítés között felkerül rám egy szoknya, majd valahogy a pizsama felsőm is átcserélődik egy ingre. A székemről felkapom a táskám, majd a földszintre rohanok, hogy eltegyem a reggelim, ami legnagyobb megdöbbenésemre nem vár lent az asztalon. Helyette viszont van egy levél.

"Jó reggelt, Angyalom!

Ma korábban el kellett mennem, sajnos nem tudtam reggelit készíteni, ne haragudj! Este fél tíz körül jövök, pénz és lista a táskádban, kérlek, vásárolj be! Ha végeztél, gyere haza, nem szeretném, ha elkóvályognál.

Puszil nagynénéd, Monika!"

"Hát ez remek!" - Szemeimet forgatva begyűröm a levelet a táskámba, majd szinte fénysebességgel cikázva kirohanok a házból, és robogóra ülök. - "Francba, már csak öt percem van 7-ig... Nem fogok odaérni!" - Gyorsabb tempóra kapcsolok, de még ez sem elég ahhoz, hogy elérjem a város másik végét a rendelkezésemre álló idő alatt.

A reménytelenek teljes beletörődésével és megnyugvásával parkolok hát le a kávézó előtt, ahol dolgozom.

Igyekszem észrevétlenül besurranni a hátsó ajtón, de pechemre nem megy, és Yoko, a főnököm, elkapja a gallérom.

"Végem van!" - Sóhajtom reménytelenül.

- Hova, hova, hölgyem? - Próbál nyugodt hangon beszélni, de érezni lehet, hogy már csak egy hajszál választja el attól, hogy elpattanjon az az ér a fejében, és ordítozzon...

- Őőő... Dolgozni! - Megpróbálok felvenni valami ártatlan kifejezést, de pechemre ez már a sokadik próbálkozásom, és úgy tűnik, már csak rontok vele a helyzeten.

- NEM MÉSZ TE SEHOVA! CSAK AZ IRODÁMBA! MOST! RÖGTÖN!! - Ordibálja torka szakadtából.

- Igenis, uram... - Letörve, de sietősen lépkedek az iroda felé, már pontosan tudom, hogy mi fog most következni...

- LEÜLNI! - Rivall rám Yoko, mikor ő is beér az irodába. Idegesen járkál fel-alá, miközben az orrnyergét masszírozza, és mély levegőket vesz, hogy megnyugodjon. - Alex! Ez már nem az első, nem a második, nem a harmadik, és nem a sokadik, hanem a milliomodik alkalom, hogy elkésel! Mondd, nincs benned egy cseppnyi elkötelezettség iránti tisztelet, vagy felelősségtudat, hogy elvégezd a rád bízott feladatod?!

- De igen, de... - menteném a helyzetet, de leint, és félbeszakít.

- Költői kérdés volt... A válasz pedig te magad vagy rá: képtelen vagy bármit is elvégezni!

- Sajnálom... - Vallom be halkan, de tudom, hogy semmit nem érek el vele.

- Tele van a padlás a sajnálataiddal! Már negyed órája itt kellene lenned, Raynek már így is túl órát kell fizetnem, amiért mindig a reggeli csúcsidőben végzi el a te feladataidat is! Úgy látszik hiába vonom le a béredből, hiába kötelezlek esti munkára, hiába teszek bármilyen intézkedést, rád ez ugyanúgy nincs hatással! Én már nem tudok veled mit csinálni, Alex! Veszteséges vagy számomra, holott rengeteg jelentkező lenne a munkádra, akik szívvel-lélekkel akarják ezt az állást, és becsületesen elvégeznék! Elnéző voltam veled nagyon sokáig, de ez most itt megszakad! Vége a bizalmamnak, és a türelmemnek is! Holnaptól meg ne lássalak itt, megértetted?!

- Igen... - Válaszolok szomorúan, próbálom visszatartani könnyeim több-kevesebb sikerrel.

- Most elmehetsz!

Amilyen gyorsan csak tudtam, kiviharzottam a helyiségből. Iszonyatosan szégyelltem magam, rá sem bírtam nézni a főnökömre. Tudtam, hogy ha elkések, ez lesz az utolsó alkalom, hogy idejövök... És mégis elszúrtam... Pedig Yoko megbízott bennem, és ahol tudott, csak segített... De végleg eljátszottam minden bizalmát. És holnaptól már nem lesz munkám...

Ami azt jelenti, hogy szűkösen tudom majd csak kifizetni a tandíjaimat... Monika nem tud úgy eltartani egyedül, mint ahogy Anyuék eltartottak régen... De annak az időnek már vége, mikor jó volt számomra a világ. Már más időket élünk. És Anyuék sincsenek már...

Az álmok pedig mindig gyötörnek, ezért nem tudom magam kipihenni, ezért alszok el mindig, ezért nem tudok figyelni az iskolában, és ezért kell még nyáron is felkészítőkre járnom, hogy utána pótvizsgázzak...

Az egész napomon akörül forogtak a gondolataim, hogy hogy fogom elmondani Monikának, hogy elveszítettem az állásom, és hogy mi lesz ezután... Szinte másra nem is tudtam figyelni, ezért már az is alig tűnt fel, hogy lassan este hat lett, ami a munkaidőm végét jelentette.

Aztán valahogy mégiscsak sikerült kikerülnöm a kávézóból. Hazafelé menet elugrottam a kisboltba, bevásároltam, aztán fáradtan visszaértem a nagynéném házához. Gyors lezuhanyoztam, ami nagyon frissítő hatással volt rám, de a szomorúságomat ez sem tudta elűzni...

Még csak este nyolc volt, ezért elhatároztam, hogy egy alma kíséretében nekiállok tanulni a pótvizsgákra. Így elővettem a jegyzeteimet és a tankönyveimet, és igyekeztem átrágni magam a tananyagon. Időközben valahogy sikerült elaludnom.

Álmomban újra hallottam a hangját, újra láttam a szemeit... Azonban ez nem csak egy álom... Ez valaha megtörtént, és azóta visszajár, hogy kísértsen.

De miért?