Szemszög: Alex
Történések dátuma: 2016. Július 22.
Korhatár: 12
Figyelmeztetés: -
"Nem leszel mindig egyedül, ezt ne feledd, Alexis!" - Ismét ez az utolsó mondat, amit hallok az álmomban, aztán felébredek.
Kemény kopogtatásra riadok fel, a bejárati ajtó felől jön.
- Rendőrség, azonnal nyissák ki! - Kiabálja kintről valaki. Szinte alig hiszek a fülemnek.
"Megint..." - Fut át rajtam a rémület. Újra itt vannak. Szinte egy hét sem telt el az utolsó ügy óta. És már megint itt vannak. - "De miért mindig én?!"
- Ha nem nyitja ki az ajtót, betörjük!
- Jövök már! - Kiáltom, és már nyitom is az ajtót. - Miben segíthetek? - Próbálom kedvesen feltenni a kérdést, holott tudom, hogy minden hiábavaló. Ha valamit rám akarnak kenni, akkor az már úgyis el van döntve...
- Házkutatási parancsunk van. - Mondja az egyik rendőr, és szinte arrébb lökve engem, már be is masírozik a lakásba.
Teljes a ledöbbenésem. Már megint mibe kevertek bele? Képtelen vagyok elhinni... Újabb ügy, biztosan ártatlan vagyok, hiszen semmit nem tettem. Csakúgy, mint a többi esetben, de ismételten nem fognak hinni nekem...
Körülbelül negyed óra elteltével a zsaru, aki bejött a lakásba, a boltból elhozott bevásárló táskát és a tartalmát felém nyújtja, arca kemény. Lesüt róla, hogy belül mélységesen örül annak, hogy talált valamit.
- Erről blokkja is van? - Kérdezi szigorúan.
Riadtan emlékszem vissza arra a pillanatra, mikor a bolt előtt olvasgatni kezdtem a blokkot, majd a szél kitépte a kezemből, én pedig nem mentem utána, mert feleslegesnek tartottam.
Szemeimbe majdhogynem könnyek gyűlnek.
"Miért én? Miért mindig én?" - Gondolom keserűen és teljesen reményvesztetten. Belül szinte ordítok, kiszáradt torokkal szólalok meg.
- Volt... - Szemeim lesütöm.
- Hogy érti, hogy volt? - Kérdezi a rendőr szigorúan.
- Mikor kijöttem a boltból és átolvastam, a szél kitépte a kezemből. Elvesztettem.
- Ez csak kifogás! Tudom, hogy a magadfajta rendbontó és törvényt nem ismerő suhancok mindig hasonló kitalációkkal próbálják menteni magukat! Ezért Alexis Jonhson, letartóztatom magát bolti lopás és hamis vallomástétel vádjával. Minden, amit mond, felhasználható maga ellen. Mivel még kiskorú, így a gyámjának jogában áll ügyvédet fogadnia. Most velem jön a kapitányságra, a nagynénjét telefonon fogjuk értesíteni.
Mint akibe villám csapott a szavak hallatán... Szinte teljesen magamba zuhantam, újra. Csak néztem meredten a semmibe, miközben kezeimre bilincset tettek és kikísértek a ház előtti rendőrautóba. Nem emlékszem, hogy hogyan értünk a kapitányságra, vagy hogy hogyan kísértek fel a kihallgató szobába, csak akkor eszméltem fel, mikor egy félhomályos, szürke szobában egy rendőr lecsapott valamilyen iratokat és olvasgatni kezdte őket.
Szemeim még mindig könnyesek voltak, csak bambultam magam elé, és próbáltam visszaemlékezni, hogy mikor és hogyan juthattam eddig.
"Hiszen én nem csináltam semmit!" - Ha tehettem volna ordítottam volna az igazam, de nem lehetett. Itt minden és mindenki ellenem van, ha valamit rám akarnak fogni, akkor rám is fogják. De hol kezdődött minden?
8 évvel korábban...
- Hát te? Veszélyes itt neked egyedül. Miért vagy itt? - Szólalt meg mellettem egy ismeretlen hang, de nem válaszoltam, csak még jobban az ölembe temettem az arcom. - Megnémultál? Vagy csak nem tudsz beszélni? - Vállamra tette kezét, és leült mellém. Könnyes szemeim tekintetét rá emeltem.
Egy fura, világos hajú fiú volt az. Még sosem láttam. Talán pár évvel lehetett idősebb, mint én. Egy felüljáró alatt üldögéltünk.
- Kai vagyok. - Nyújtotta felém jobb kezét, de én távolabb húzódtam tőle. - Nem eszlek meg, ne félj! - Kedvesen mosolygott.
- Alex... - Feleltem halkan, szinte alig hallhatóan.
- Na és, Alex, mi vitt arra, hogy itt ücsörögj egy felüljáró alatt és magányodban sírdogálj? - Nem tudtam neki mit mondani. Világ életemben egyedül voltam a problémáimmal, senki nem értett meg soha, pedig még csak kilenc éves voltam. Nem egy idegen lesz hát, akinek először fogom az orrára kötni, hogy meghaltak a szüleim. - Vagy úgy. - Sóhajtotta, mikor látta, hogy nem fogok megszólalni. - Zűrös családi ügyek, nincsenek barátaid, menekülsz a világ elől, mindenkit ki akarsz zárni az életedből. Megvetnek, te számítasz a fura lánynak, és kezd eleged lenni belőle... De ez még csak a kezdet, majd rájössz, hogy van ennél rosszabb is... - Elkerekedett szemekkel néztem rá. Meg sem szólaltam, de szinte tudta az egész életem.
Felállt, és anélkül, hogy bármit mondott volna, lassan elsétált.
"Vajon honnan tudja? Ki ez a fiú?" - Amiket az előbb hallottam tőle magamról úgy, hogy nem is ismer, megrémítettek. Senki nem tudja, mit érzek valójában, és erre jött egy srác, aki fél perc után átérezte, hogy miért voltam szomorú...
De ha ő elmegy, én egyedül maradok. Újra.
"Nem leszel mindig egyedül, ezt ne feledd, Alexis!" - Eszembe jutottak ezek a szavak, melyeket az az ismeretlen mondott, és minden éjjel hallom álmaimban...
Letöröltem könnyeim, és a fiú után futottam. Mikor utolértem, szó nélkül megfogtam a kezét, és belekapaszkodtam. Meglepetten fordult hátra, és rám nézett. Arcán egy apró, barátságos mosoly jelent meg, ami kissé megnyugtatott. Úgy éreztem, végre találtam valakit, aki átérzi a fájdalmam, aki tudja, mi zajlik a lelkemben, már egyetlen pillantásból is. Mintha barátra leltem volna.
Kai elvitt egy számomra teljesen ismeretlen helyre. A város távoli részén volt, csendes és elhagyatott. Egy autóbontó volt.
- Ez az én otthonom. Nem itt élek, mégis itt vannak azok, akikre családomként tekintek, mert megértenek és becsülnek engem. Tudom min mész keresztül... De segítünk neked. - Megfogta a kezem, és körbevezetett.
Számomra kissé rémisztő hely volt, hiszen még csak kilenc éves voltam. Tele volt ismeretlen és bizarr alakokkal. De Kai mellett nem féltem. Megbíztam benne, nem is igazán tudom, hogy miért.
De valóban úgy lett, ahogy ő mondta: befogadtak, és segítettek nekem. Ők megértettek, családom helyett családom lettek.
Aznap este Kai haza kísért.
- Bármikor szívesen látunk. - Mondta, majd megölelt, és elment.
Attól kezdve szinte minden nap megfordultam az autóbontónál és szerves tagja lettem a csapatnak... Csak kilenc éves voltam, és örültem, hogy végre vannak, akik nemcsak átnéznek rajtam, hanem meghallgatnak, segítenek nekem, és törődnek velem. Nem gondoltam, hogy ebből még baj fog kisülni...
Ez az első emlékem Kairól, és a többiekről... Akkor találkoztam velük először. És fogalmam sem volt róla, hogy nyolc évvel korábban, most majd folyamatosan bajba kevernek...
És mindezt miért? Mert nem voltam hajlandó olyan bűnözővé válni, mint ők. Pont, hogy mindenből ki akartam maradni, mikor be akartak vonni a zűrös ügyeikbe, és pont engem kevernek bele mindig a legjobban...
- Hm... Szép kis karton, ilyen fiatalon... Lopások, utcai rendbontások, csend háborítások, kábítószer ügyletek... Hány éves is vagy? - Kérdezi a rendőr felpillantva. Fekete tincsei mögül előtűnő kék szemei jégkristályokként világítanak. Hiába fiatal és mondhatni jóképű, tekintete annyira fagyos, hogy kirázott a hideg.
- Tizenhét. - Felelem egyszerűen, és csendesen.
- Mondd csak, miért csinálod ezt?
- Nem csinálok semmit. - Vonok vállat egyszerűen.
- Alex, Alex, Alex... - Csóválja a fejét. - Ha tagadsz, vagy hazudsz, azt nekem jegyzőkönyvbe kell írnom, amivel rontasz a helyzeteden, tudod jól.
Ismerem ezt a rendőrt. Talán ez a második alkalom, hogy ő hallgat ki... Valamennyivel "kedvesebb", mint a többi, de tényleg borsódzik tőle a hátam...
- Nekem már mindegy. Most vagyok itt tizenkettedjére ebben az évben, pedig még csak július van. Mindig belekeveredem valamibe, mikor ott sem vagyok, és a sors ellenem dolgozik, sosincs aki bizonyítsa, hogy ártatlan vagyok...
- Valahogy mégis mindig megúszod a büntetést, és felfüggesztettet kapsz. Ehhez azért mégiscsak kell egy kis szerencse, nem? - Mosolyog, de nekem ez nem tetszik. Vállat vonok. - Rendben, térjünk a tárgyra. Hol voltál ma és mettől meddig?
- Reggel negyed nyolctól este hatig dolgoztam a Yoko's-ban. Aztán hazafelé menet elmentem vásárolni...
- Volt veled valaki? - Vág közbe.
- Egyedül voltam. - Válaszolok, miközben ő szorgalmasan jegyzetel, és csak néha-néha néz fel.
- Miket vásároltál?
- Szokásos alap dolgok. Kenyér, tej, zöldségek, gyümölcsök, felvágott, tojás. Ennyi. Ami a nagynéném listáján volt.
- Megvan még a lista? - Kérdezi, én pedig átnyújtom neki a listát, meg a reggeli levelet arról, hogy menjek el vásárolni, és hogy lesz nálam pénz is hozzá. Nem mond semmit, csak hümmög. - A nap folyamán költekeztél még máshol is?
- Nem.
- Blokkod van a megvásárolt holmikról?
- Elvesztettem. De ha gondolja, kutassák át a bolt környékét, hátha meglesz valamelyik bokor alján...
- Azért csak óvatosan a nyelveddel. Erről is jegyzőkönyvet kellene írnom... - Tollával a feje búbját vakarja, miközben gondolkodva néz a jegyzeteire. Talán ő a pártomat fogja? - A boltban nincsenek biztonsági kamerák, tudsz erről? - Mélyen a szemembe nézett, szinte megfagyott a vér az ereimben.
- Nem tudtam róla. - Felelem őszintén, mire ő csak biccent egyet, és újra jegyzetel.
- Minden alkalommal, mikor bekerülsz valamiért, bizonygatod az ártatlanságod, és azt mondod, hogy téged csak belekevernek. De kik kevernek bele?
Végre valaki a dolgok mögé lát! Talán ő segíthetne nekem, de nem árulhatom el a többieket... Nem tehetem, mert akkor még nagyobb veszélybe sodrom magam. Inkább leszek a zsaruk céltáblája, minthogy egész életemben meneküljek a banda elől...
- Azt nem mondhatom meg. - Horgasztom le a fejem.
- Alex, ha van valami, amiről tudsz, akkor el kell mondanod. Ezzel csak hátráltatod a nyomozást, ami még plusz vádat jelent neked. Továbbá, ha igazat mondasz azzal, hogy valamibe belekevertek, és az kiderül, akkor ejtenek ellened minden vádat és kárpótlást fizetnek. Mondd, nem lenne ez így jobb?
- Attól függ...
- Ha nem mondod el, akkor jogosan feltételezzük, hogy nem mondasz igazat, és akkor még nagyobb bajban leszel. Menekülsz valaki elől? - Ismét a szemembe néz, nagyon komoly, tekintete válaszokat követel.
Döntenem kell, vagy feldobom a többieket, vagy nem... Hogy lenne jobb? Nekem sehogy sem... Nem fog tőlük megvédeni senki. Nekem teljesen befellegzett egész életemre...
"Mit tegyek?"
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése